Természetesen! Íme egy egyedi megfogalmazásban: **10 Must-See Alapfilm, Amelyek Megérdemlik a 18-as Korhatárt** 1. **Régi Gép** - Egy sötét, poszt-apokaliptikus világban játszódik, ahol a túlélésért folytatott harc kegyetlen és brutális. A film felnőtt

A hetvenes-nyolcvanas évek olasz filmgyártása az egészségesnél némileg magasabb számú extrémen trancsírozós kannibálfilmet termelt ki. Viszont így már a matematikai esélye is bőven megvolt annak, hogy legalább egy akad majd köztük, amire érdemes emlékezni. Az, hogy ez véletlenül a Cannibal Holocaust lett, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy még egy '80-ban készült olasz kannibálfilmhez képest is kemény lett: Ruggero Deodato rendezőnek végül a bíróságon kellett bebizonyítania, hogy valójában nem gyilkolta meg színészeit a forgatáson. Az áldokumentumfilmes vérengzés, amivel sikeresen keltette a pánikot Deodato, később a Blair Witch Projecttel vált világhírűvé, később pedig számtalan más utánzat által agyonhasználttá. De itt kezdődött az egész: a Cannibal Holocaust egy undorító horrorpornó, ám sajnos egy megkerülhetetlen klasszikus is.

Ha a korhatárbesorolások hibbant világával ismerkednénk, nem lehet szó nélkül elmenni A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című, erősen 18-as mestermű mellett. A film kisebb botrányt váltott ki azzal amerikai premierje környékén, hogy az ottani korhatár-besoroló bizottság, az MPAA milyen dicstelenül megszívatta a készítőket. A forgalmazó Miramaxnak ugyanis azt az ultimátumot adták, hogy a szigorúan felnőtteknek szóló filmet vagy besorolás nélkül, tehát csak felnőtteknek szólóan, dicstelenül korlátozott marketinggel mutathatják be az országban, vagy X-es korhatár-besorolással, amelyet eddigre a közönség automatikusan a pornófilmekkel köt össze.

A korszak egyik ikonikus alkotásának látványos elgáncsolására, valamint a hatóságok felesleges gengszterkedésére érkező negatív visszajelzések is hozzájárulhattak ahhoz, hogy az MPAA gyorsan összeszedje magát. 1990-ben bevezették az NC-17-es korhatár-kategóriát, amely különösen kedvezett az olyan filmeknek, mint Peter Greenaway politikai és pszichológiai feszültségekkel teli alkotása. Ezek a művek túlságosan intenzívek voltak ahhoz, hogy a szigorúbb R-besorolás alá sorolják őket, ám a pornográfiával való összehasonlítás teljesen nevetséges lett volna.

David Cronenberg és Jeff Goldblum ikonikus testhorrorja, amely évtizedek óta a filmrajongók emlékezetében él, megérdemli, hogy újra és újra reflektorfénybe kerüljön. Az alkotás gyomorforgató, lenyűgöző effektjei az idő múlásával sem vesztettek erejükből; mintha csak az időtlen rémálmok világába lépnénk. A film nem csupán egy felületes horrort kínál, hanem egy brutális tragédiát is, amely az emberi lélek mélységeibe hatol, bemutatva egy tudós küzdelmét, aki a létezés határvonalán egyre inkább elmosódik. A karakterek sorsa iránti empátiánk nem csupán a horror szintjén nyilvánul meg: a film által felvetett testről és lélekről szóló filozófiai kérdések ma is relevánsak, és képesek ugyanazt a mély érzelmi hatást gyakorolni ránk, mint amikor évtizedekkel ezelőtt, megrökönyödve távoztunk a moziból.

Nehéz lenne összeállítani egy ilyen listát anélkül, hogy ne tartsuk tiszteletben a korhatáros krimik sorozatgyilkosos alműfaját. Évtizedek alatt ebben a keretben találkoztunk már unalmas, felejthető darabokkal, ugyanakkor olyan alapművekkel is, amelyek mély nyomot hagytak a filmművészetben. Nézzük meg például a két ikonikussá vált filmet: A bárányok hallgatnak és a Hetedik, mindkettő megérdemli, hogy vállon veregessük őket. Ne feledkezzünk meg Henry-ról sem, akit tisztes távolból említhetünk, de végső soron egyetérthetünk abban, hogy a Született gyilkosok a műfaj csúcsát jelenti. Oliver Stone alkotása, amelynek forgatókönyvét Quentin Tarantino jegyzi, nem éppen a közönségkedvencek közé tartozik, mégis szinte mindenki elismeri. A film vizuális megoldásai, Woody Harrelson és Juliette Lewis lenyűgöző alakítása, valamint merész témafelvetései olyan környezetet teremtenek, ahol az erőszak nem taszító, hanem meglepően vonzó. Persze mindez csak egy bizonyos pontig igaz.

A heroinfüggőség egy dolog, de a korhatár-besorolások történetében még nem létezik olyan vastag és élénkpiros karika, amely igazán felkészíthetne bárkit arra, hogy mit fog látni a Trainspottingban. Amikor először találkozunk azzal a bizonyos kisbabával, olyan állapotban van, hogy még az időutazás lehetőségével sem szívesen nézne szembe Hitlerrel. A filmvásznon már megjelentek véres jelenetek, sőt, láttunk már sokkal brutálisabb holttesteket is, de ennél a snittnél nehezebb elfelejteni azt a mélyen megrázó élményt. Nem szeretném túlzásba vinni, de aki ezt a kisbabás jelenetet nem élte meg örök traumaként, annak talán még a lelke mélyén is kérdőjelek fogalmazódnak meg.

Paul Thomas Anderson második filmje, a Boogie Nights, igazán emlékezetes debütálás volt számára, amelynek megjelenésével a filmiparban is elismerést vívott ki magának. A film egyik legismertebb és legvitatottabb eleme nem más, mint Mark Wahlberg karakterének monumentális műpénisze, amely azóta is a színész otthonának egy eldugott sarkában pihen – reméljük, hogy nem túl gyakran kerül előtérbe. Azonban a Boogie Nights nem csupán a végén felbukkanó "hímtagja" miatt érdemli meg a 18-as karikát; már a történet kezdetén is bőven tartogat felnőtt tartalmakat. A film a '70-es és '80-as évek pornóiparának világába kalauzol minket, bemutatva annak minden aspektusát – persze egy kis művészi csavarral fűszerezve, de a lényegét tekintve hű marad a korhoz.

Az éhezők viadala, a Squid Game és még a Kill Bill is Kinji Fukasaku klasszikusának, a Battle Royale-nak köszönheti létjogosultságának egy jelentős részét. Ez a film, amelynek cselekményében egy csapat japán középiskolás egymás ellen küzd a túlélésért, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, miközben a versenyszellem brutális aspektusait is feltárja. A Battle Royale kultikus státuszát tovább emelte Takeshi Kitano felejthetetlenül ijesztő alakítása. Most, 25 évvel a premierje után bátran állíthatjuk, hogy ez a film igazi alapmű a műfajában.

Gyakran hallani, hogy egy-egy igazán sikerült szuperhősfilm esetében azt mondják: "ez olyan, mintha a képregény életre kelt volna". Ezt a megállapítást talán egyik film sem érdemli meg annyira, mint Takashi Miike Ichi, a gyilkos című műve. Bár technikailag a szuperhősfilmek sorába sorolható, valójában olyan távol áll a Marvel és DC világától, mint a Föld az űrbéli csillagoktól. Az Ichi egy elképesztően túltolt, brutalitással teli, teljesen őrült két órás élményt kínál a bátor nézőknek, ahol a szavakkal nehezen megfogható kegyetlenségek sorozata bontakozik ki, mindezt egy álomszerű, logikátlan keretbe ágyazva. De hogyan lett ebből alapmű? Azért, mert Miike filmje a stílus, a tartalom és a logika fölött aratott győzelem megkerülhetetlen példája, amely új dimenziókat nyitott a filmművészetben.

Az Álmodozók egy olyan film, amely évtizedek óta a legjobbak között lenne, még akkor is, ha nem Bernardo Bertolucci késői alkotásáról és Eva Green korai remekművéről beszélnénk. A történet három alapvető, életünkben meghatározó témát vizsgál: a történelmet, a szexualitást és a filmművészetet. Az alkotás legkiválóbb alapja a nyers, kendőzetlen intimitás, amellyel egy egyre mocskosabb és fülledtebb párizsi lakásban bontakoztatja ki a művészi és emberi felelősség súlyos, örökkévaló kérdéseit. Emellett a filmben olyan meglepő szexjelenetek is találhatók, amelyek biztosítják, hogy figyelmünk egy pillanatra se lankadjon.

A Dogville-ben a pénisz és a vér mennyisége jelentősen alacsonyabb, mint Lars von Trier későbbi, legmegdöbbentőbb alkotásaiban, de a Nicole Kidman főszereplésével készült minimalista dráma még így is bőven megérdemli a 18-as korhatár-besorolást, főleg az utolsó jelenetek tükrében. Ne tévesszen meg minket az, hogy a magyar korhatár-besorolók 12-es vagy 16-os kategóriákat osztottak a filmnek - a gyerekgyilkosságok és nemi erőszakok mennyisége miatt ez kissé túlzottan engedékenynek tűnik. Ráadásul, mivel a von Trier életművének egyik központi darabjáról van szó, érdemes megnézni, és aztán megvitatni, hogy valójában milyen besorolás lenne indokolt.