Márai Sándor, a magyar irodalom kiemelkedő alakja, 125 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Művei mély emberi érzéseket és gondolatokat tükröznek, amelyek máig aktuálisak és inspirálóak. E jeles évforduló alkalmából érdemes újra felfedezni írásait, és el

125 évvel ezelőtt, 1900. április 11-én látott napvilágot Márai Sándor, a posztumusz Kossuth-díjas író, aki a 20. századi magyar irodalom kiemelkedő figurájaként maradt fenn az utókor emlékezetében. Munkássága mély hatást gyakorolt a magyar kulturális életre, és életművével sok generációt inspirált.

Felvidéki szászok (cipszerek) leszármazottjaként egy kassai polgárcsaládban született, Grosschmid Sándor néven, a Márai nevet hivatalosan 1939-ben vette fel. Apja ügyvéd, egyik öccse a későbbi filmrendező Radványi Géza volt. Tízéves koráig házitanítóhoz járt, a gimnáziumot Kassán, Pesten és Eperjesen végezte, a gyakori iskolaváltásoknak elsősorban lázadó szelleme volt az oka, valamint az is, hogy - az iskolai szabályok ellenére - már kamaszként álnéven küldözgette írásait a különböző lapoknak. Tizenhat évesen jelent meg első írása, egy novella a Pesti Hírlapban Salamon Ákos álnéven. 1918-ban Pesten jogi tanulmányokat kezdett, és megjelent első verseskötete Emlékkönyv címmel.

1919-ben aktív szerepet vállalt a Tanácsköztársaság idején, ezért a proletárdiktatúra bukása után Németországba ment.

Ekkoriban ismerte meg Matzner Ilonát, akit mindenki csak Lolaként emlegetett. Ő volt az a különleges nő, aki több mint hat évtizeden át, egészen az asszony haláláig, hűséges társává vált. 1923-ban összeházasodtak, és együtt vágtak neki az élet nagy kalandjának Párizsba, ahol néhány varázslatos év elteltével, 1928-ban tértek vissza hazájukba.

Márai első regénye, A mészáros 1924-ben jelent meg Bécsben. 1925-től az Újság című napilap rendszeres tudósítója, írásaival a polgári liberális szellem hatásos szószólója volt. 1933-ban lapja Berlinbe küldte, ahol nyomon követte Hitler hatalomátvételét, hitelesen és bátran számolt be a nemzetiszocializmus valóságáról. 1934-ben jelent meg önéletrajzi ihletésű művének, az európai polgárság sorsát nyomon követő Egy polgár vallomásainak első kötete, amellyel egyszeriben a magyar próza élvonalába került. 1935-ben a második kötet is napvilágot látott, de egy ellene indított per miatt át kellett dolgoznia a könyvet, amely az eredeti szöveggel csak 2013 novemberében kerülhetett újra az olvasók elé. 1936-ban a Pesti Hírlap munkatársa lett, a lap hasábjain Vasárnapi krónika címmel megjelenő írásai nagy népszerűségnek örvendtek.

1938-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választották. 1939 februárjában született meg fiuk, Kristóf, aki pár hetes korában vérzékenységben meghalt, Márai Egy kisgyermek halálára című versében gyászolta meg őt.

A negyvenes évek különleges írói termékenységet hoztak az életműben. Krúdy Gyula előtt tisztelegve jelent meg a Szindbád hazamegy (1940) című regény, amely az író mesteri stílusát idézi. Két évvel később, 1942-ben, napvilágot látott egyik legnépszerűbb regénye, A gyertyák csonkig égnek, amelyet színpadra és filmre is adaptáltak. Ugyanebben az évben választották az MTA levelező tagjává, majd 1945-ben rendes taggá emelték. 1943-ban megjelent a Füves könyve, amely az emberi élet alapigazságait aforisztikus formában tárja elénk, és ekkor kezdte el írni hosszú éveken át folytatott Naplóját, amely mindennapjainak krónikája mellett a szellemi élet eseményeire is reflektált. A német megszállás 1944 márciusában arra kényszerítette, hogy felfüggessze újságírói tevékenységét, így feleségével Leányfalura költözött, ahol új életet kezdett.

Döntése mögött az is szerepet játszott, hogy legutóbbi, hazai megjelenésű könyvét eltüntették.

1948 augusztusában, feleségével és örökbe fogadott fiukkal, Jánoskával együtt elhagyták hazájukat. Először Olaszországba, Nápoly környékére költöztek, ahol új életet kezdtek. Később, 1952-ben az Egyesült Államokban, New Yorkban találták meg végső otthonukat, és az amerikai állampolgárságot 1957-ben sikerült megszerezniük. Az 1956-os forradalom hírére Münchenbe utazott, ahol a hazai eseményekről a Szabad Európa Rádióban adott tájékoztatást. Candidus álnéven 1968-ig a rádió levelezőjeként tevékenykedett, folyamatosan figyelemmel kísérve az otthoni történéseket.

1967-től kezdve Salernóban, Olaszországban élt, majd 1980-ban visszatért a tengerentúlra, San Diegóba, Kaliforniába. Márai a nyugati magyarság irodalmi köréhez nem csatlakozott, utolsó éveit teljes elszigeteltségben töltötte. Személyes életét számos tragédia árnyékolta be: elveszítette testvéreit, 1986-ban feleségét, majd 1987-ben nevelt fiát is. 1989. január 15-én írta utolsó naplóbejegyzését, amelyben így fogalmazott: "Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje."

Az emigrációval elveszített akadémiai tagságát halála után visszaállították, és 1990-ben posztumusz Kossuth-, 1996-ban posztumusz Magyar Örökség díjat kapott.

Szemlélete, világfelfogása, értékrendszere a polgári liberális hagyományban gyökerezett, amelynek értékeit egész életében megalkuvás nélkül védelmezte. Költőként indult, regényeivel, elbeszéléseivel, esszéivel mégis a magyar próza egyik mesterévé vált, színművei, hangjátékai is sikert arattak.

Márai egyértelműen kijelentette, hogy amíg az orosz hadsereg jelen van a hazájában, addig művei nem jelenhetnek meg. Ennek ellenére könyvei itthon is elérhetővé váltak, mivel a hivatalos cenzúrát megkerülve kanadai és müncheni kiadások formájában bejutottak az országba. A rendszerváltozást követően írásait folyamatosan újra kiadják, és 1995 óta az irodalmi díjak között a nevét viselő elismerés is létezik. 1997-ben pedig hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba került, ahol méltó helyet kapott.

Szobra áll Kassán és Budapesten, 2011-ben elkészült a Márai Sándor Emlékkörút térkép, amellyel az érdeklődők az íróhoz és családjához köthető helyszíneket járhatják végig e két városban. 2013-ban jelent meg eddig ismeretlen munkája, az Egy polgár vallomásai harmadik részének tekinthető Hallgatni akartam című esszéregénye. 2019-ben Kassán, az egykori Grosschmid-házban állandó Márai-kiállítás nyílt.