A Charlie Hebdo bátor maradt, de a világ egyre inkább gyáva.
A címlap legfelső részén, hatalmas betűkkel olvasható az ELPUSZTÍTHATATLAN felirat. Alatta egy humoros rajz található, amely egy olvasót ábrázol, amint éppen egy géppisztoly csövére ugrik, miközben dühöngő nevetésben tör ki. A lap belsejében pedig a legkiválóbb alkotások gyűjteménye található, amelyek az isten- és főpapok gúnyolását célozzák, mindez január 7-én jelent meg a francia szatirikus magazin, a Charlie Hebdo tízéves jubileumi kiadásában.
A Charlie Hebdo továbbra is kitart a maga álláspontja mellett, mióta tíz évvel ezelőtt, 2015. január 7-én, két algériai származású testvér brutális támadást intézett a párizsi szerkesztőség ellen. A támadás során 11 embert gyilkoltak meg, köztük a lap karikaturistáit és szerkesztőit, majd a helyszínen egy sebesült rendőrt is kivégeztek. Ezzel a szörnyű eseménnyel Franciaországban három napig tartó iszlamista terror harapófogója zárult össze.
A világ és Európa azóta radikális átalakuláson ment keresztül, így 2025-ből nézve különösen figyelemre méltó visszatekinteni arra a szörnyű támadásra, amely a szólásszabadság és a szabad sajtó ellen irányult, és amely Európa modern történetének egyik legvéresebb eseménye volt. 2015-ben, legalábbis a felszínen, Európa és a világ liberálisabb része egyesült a szólásszabadság, a világi demokrácia és a szabad gúnyolódás védelmében. A tragikus merénylet után milliók vonultak az utcákra, és a kultúrák vezetői egyöntetűen kiálltak a Mohamedet és Jézust egyformán gúnyoló szellemiség mellett, a "Je suis Charlie" szlogen pedig hatalmas népszerűségnek örvendett. Azóta azonban a világ egyre inkább agresszívebbé, szektásabbá és merevebbé vált. Érdekes módon azonban ez a változás nem a fundamentalisták, iszlamisták vagy más terrorista csoportok számlájára írható; ők lényegében olyanok maradtak, mint tíz évvel ezelőtt.
Az identitáspolitika, a neopopulista és nacionalista szélsőjobb, valamint a szektás szélsőbal megerősödése, együtt a mainstream liberálisok gyengülésével, olyan prűd atmoszférát teremtett a világban, hogy a Charlie Hebdo szólásszabadság melletti folyamatosan provokatív kiállása ma már sokak szemében inkább szélsőségesnek tűnhet, mintsem hogy egyetemes értékeket képviselő, markánsan európai állásfoglalásnak. Mindemellett nemcsak a politikai elit, hanem az uniós választópolgárok attitűdje is átalakult azóta, így a tízéves évfordulón legalább annyira figyelemfelkeltőek a terrortámadás által felvetett dilemmák, mint azok a pillanatok, amelyek a lövések után következtek.
Ez a cikk azt próbálja felvillantani, hogy mi és miért történt annak idején a Charlie Hebdóval, és miért került mindez azóta más fénytörésbe.
2015. január 7-én, szerdán délelőtt, a Charlie Hebdo újságírói és karikaturistái a szokásos heti értekezletüket tartották a vicclap szerkesztőségének otthont adó épületben. Ez a találkozó különös jelentőséggel bírt, hiszen a magazin 1969 óta működött, és ez volt az első alkalom, hogy a szerkesztőség címét nem tüntették fel az impresszumban. Négy évvel korábban, 2011-ben, dzsihádista terroristák gyújtóbombával támadták meg az előző szerkesztőséget, ahol az újságírók éppen dolgoztak. A támadást a 2011. november 2-i szám címlapja váltotta ki, amelyen a "Charia Hebdo" felirat szerepelt – egy szójáték, ami az újság nevét összekapcsolta az iszlám vallási törvénykezéssel, a charia-val, valamint egy gülüszemű Mohamed képével, aki azt mondta, hogy...
A bombatámadást kiváltó címlap jól illusztrálta a Charlie Hebdo szellemiségét. A magazin arra alakult, hogy az elképzelhető legtiszteletlenebb és legéretlenebb módon tesztelje a liberális demokrácia szólásszabadságának határait. Ez is vicc volt, hiszen egy jól működő liberális demokráciában a szólásszabadságnak egészek szűk korlátozásokat leszámítva nincsenek határai.
Bármi szóba jöhet, de a legérdekesebb, ha a választék olyan témákra terjed ki, amelyekre mások is reagálnak. E lap készítői nem csupán politikai alakokat, üzleti mogulokat vagy művészi zseniket céloztak meg, hanem a vallások fanatikus híveit, papjait, sőt néha még prófétáikat vagy szentjeiket is. Ez a jelenség nem csupán a humoristák ateista nézeteiből fakad, hanem mélyen gyökerezik a francia kultúrában. Franciaország, mint a modern demokratikus berendezkedés úttörője, büszkén hirdeti az állam és egyház szigorú elválasztását, amely számos következménnyel jár. Ezek közé tartozik, hogy az államnak szigorú vallási semlegességet kell biztosítania, miközben a különféle vallások és egyházak egyenlő bánásmódban részesülnek, mint bármely más intézmény vagy állampolgár. Ez azt jelenti, hogy a vallások szabadon megkérdőjelezhetők, sőt, gúnyolhatók is a szólásszabadság keretein belül. Ezzel szemben más európai országok jogrendszereiben előfordulhatnak blaszfémia elleni törvények, Franciaországban azonban az egyházak nem részesülnek különleges jogi védelemben.
A Charlie Hebdo mindig is egyedi módon közelítette meg a vallásokat: sosem volt benne agresszió vagy gyűlölet, inkább laza, szemtelen humorral játszadozik a hit témáival. Ez a stílus inkább a punk fanzinok világához áll közel, mintsem a hagyományos sajtóhoz. A magyar médiában talán a már eltűnt Matula Magazin hasonlítható hozzá a legjobban, hiszen ők is bátran és provokatívan kalandoztak a társadalmi tabuk között.
Egy másik magyar párhuzam: a Charlie Hebdo a szerepét és méreteit tekintve egy kicsit hasonló szerepet töltött be Franciaországban, mint annak idején a Nyugat nálunk: fontos kulturális feladatot betöltő, ennek megfelelően nagy hatású, de a mindennapokban egy aránylag szűk, progresszív olvasóközönség által vásárolt lapról van szó. A merénylet idején már csak durván 60 ezer példányban fogyott. A Charlie Hebdo tevékenysége persze a legkevésbé sem merül ki Szűz Mária, Jézus Krisztus és Mohamed kifigurázásában: a liberális demokrácia és a köztársasági eszme lakmuszpapírjaként működő lapot mindig is harcias balos szerzők írták-rajzolták, így rendszeresen megkapják a magukét a nagyvállalatok, a pénzemberek és a tekintélyelvű vagy korrupt politikusok is.
2015. január 7-én délelőtt egy fekete Citroen C3-as gördült be a párizsi Nicolas-Appert utcába, ahol megállt. Két férfi, akik teljesen feketébe öltöztek, gépkarabélyokkal és sörétes puskákkal felfegyverkezve szálltak ki a járműből, majd határozott léptekkel berontottak a hatos számú házba. Eredetileg nem ez volt a célpontjuk, de a Charlie Hebdo szerkesztőségének címét a négy évvel korábbi gyújtóbombás merénylet következtében titokban tartották. A géppisztolyok azonban nem ismernek akadályokat: Cherif és Said Kouachi testvérek gyorsan rájöttek, hogy amit keresnek, az mindössze két házzal arrébb található.
A tízes számhoz érve hatalmas szerencséjük adódott, ami a szólásszabadság határait feszegető bajnokok számára végzetes fordulatot hozott: Corinne "Coco" Rey, a karikaturista, aki a humoristákból álló szerkesztőség legfiatalabb tagja volt, éppen most tért vissza a gyerekmegőrzőből a kislányával. Két férfi fegyvert fogott rájuk, kényszerítve őt, hogy engedje be őket az épületbe. Miután beléptek az előtérbe, azonnal agyonlőtték a recepcióst, így biztosítva, hogy Coco kártyájával feljuthassanak a második emeletre. Ott a szerkesztőség 15 tagja éppen a heti értekezletüket tartotta.
A lap hosszú éveken át súlyos fenyegetésekkel nézett szembe, ami miatt Stephane Charbonnier, a főszerkesztő, folyamatos rendőri védelem alatt élt. Amikor a terroristák beléptek a tárgyalóba, elsőként a testőrként szolgáló rendőrt gyilkolták meg, majd megkérdezték, ki az a "Charb", akiről sokan beszéltek, és ki a négy másik híres karikaturista. Azok, akik jelentkeztek, sorra áldozatul estek, hiszen közvetlen közelről lőtték őket, aztán a többiekre is lecsapott a tűz.
A mészárlás során a recepcióst és a főszerkesztőt védő rendőrön kívül a szerkesztőség nyolc tagja, valamint egy meghívott vendég életét vesztette. Sokan az asztalok alá menekülve élték túl a 5-10 perces kivégzéssorozatot. A túlélők beszámolói szerint a merénylők folyamatosan Allah akbart kiáltoztak, és azt hangoztatták, hogy ezzel állnak bosszút Mohamedért.
Mivel mindez Párizs kellős közepén zajlott, mire a két terrorista kirontott az épületből, több újságíró figyelte és rögzítette a környező tetőkről, ahogy a testvérek tüzet nyitnak egy épp akkor odaérkező rendőrautóra, majd meglépnek. Menekülés közben, kicsit távolabb, de még Párizs központjában tűzharcba keveredtek egy rendőrrel. Azt is videó rögzítette, ahogy az egyikük odalép a járdán sebesülten fekvő egyenruháshoz, és közvetlen közelről fejbe lövi.
A testvérpár két napig tartó menekülése alatt benzinkutakat fosztogattak, és túszokat ejtettek, mígnem a rendőrség végül körbezárta őket egy észak-franciaországi nyomdaépületben, ahol az akció végén életüket vesztették. De a Charlie Hebdo szerkesztőségénél zajló események nem voltak egyedülállóak. Miközben a hatóságok a menekülő gyilkosok után nyomoztak Párizs déli külvárosaiban, egy ismeretlen, aki kapcsolatban állt a két terroristával, meggyilkolt egy rendőrnőt és súlyosan megsebesített egy másik férfit. Azon a napon, amikor a Kouachi testvéreket körbevették, két másik iszlamista, Amedy Coulibaly és Hayat Boumeddiene, 19 túszt ejtve elfoglalt egy párizsi kóser élelmiszerboltot. Coulibaly a testvérek szabadon bocsátását követelte, és a túszok kivégzésével fenyegetőzött. A Kouachi testvérek likvidálása után a rendőrök megrohamozták a boltot, ahol Coulibaly már négy zsidó túsz életét oltotta ki.
Ők a szerkesztőségben zajló tragikus események áldozatai voltak:
A Charlie Hebdo munkatársai ekkorra már hosszú évek óta tisztában voltak azzal, hogy mivel jár a bátor véleménynyilvánítás. 2006-ban, elvi alapokon, más neves lapokhoz hasonlóan, ők is újraközölték a Jyllands-Posten dán újságban 2005. szeptember 30-án megjelent Mohamed-karikatúrákat, amelyek azonnal nemzetközi felháborodást váltottak ki.
Az akkoriban a legnagyobb példányszámban fogyó dán napilap 2005-ben egyfajta emberkísérlet keretében döntött Mohamed-karikatúrák közléséről. Egy dán hírügynökség pár nappal korábban írt cikket ugyanis arról, hogy Kare Bluitgen író állítólag nem talál illusztrátort a "Korán és Mohamed próféta élete" című gyerekkönyvéhez, ugyanis mindhárom általa megkeresett grafikus azzal mondta vissza a felkérést, hogy a téma miatt fél a következményektől.
A Nyugat-Európát átható iszlamista félelem érzete ebben az időszakban kezdett egyre inkább eluralkodni. 2004 augusztusában a holland közszolgálati televízió bemutatta Theo van Gogh filmrendező provokatív, tízperces rövidfilmjét, amely a nők kegyetlen elnyomásáról szólt a hagyományos muszlim közösségekben. A film forgatókönyvét Ayaan Hirsi Ali, a Szomáliában született, muszlim családból származó nő írta, aki ötéves korában átélt csiklócsonkítást, majd később liberális nézeteket valló holland politikai képviselővé vált. Nem sokkal a film bemutatója után, 2004. november 2-án, Van Gogh Amszterdam utcáin, munkába biciklizve vált egy brutális támadás áldozatává. A 26 éves marokkói-holland állampolgár, Mohammed Bouyeri, több lövéssel súlyosan megsebesítette, majd elvágta a torkát. A gyilkos, a vérengző tett után, különösen ijesztő üzenetet hagyott a rendező holttestén, amelyben Ayaan Hirsi Alira, Nyugat-Európára és a zsidókra irányuló fenyegetéseket fogalmazott meg. Ez az esemény nem csupán Van Gogh életét oltotta ki, hanem mély nyomot hagyott a társadalomban, felerősítve a félelmeket és a feszültségeket a kultúrák között.
A Jyllands-Posten újság arra volt kíváncsi, hogy valóban ekkora félelem uralkodik-e Európa szívében a muszlim vallási szélsőségektől, és hogy mennyire elterjedt az öncenzúra. Ennek érdekében kísérletképpen felkérték a dán lapillusztrátorok szakszervezetének 42 tagját, hogy készítsenek vicces ábrázolásokat a képzeletbeli Mohamedről. A felkérésre 27-en egyáltalán nem reagáltak, és csupán 9-en vállalták, hogy elkészítik a rajzokat. A kísérlet során összesen 12 mű született, melyeket a kulturális rovatban publikáltak. A mellékelt szövegben a cikket jegyző szerkesztő kifejtette, hogy a muszlim közösség egy része elutasítja a világi rendet, és külön védelmet követel vallási érzéseik számára. Ezzel szemben egy modern demokráciában a szólásszabadság alapelvéből fakadóan minden vallás követőjének el kell viselnie a gúnyt és a tréfát is. A szerkesztő hangsúlyozta, hogy ez nem jelenti azt, hogy folyamatosan mások vallásán kéne gúnyolódni, de a szituáció árnyalatait tekintve a részletek kevésbé voltak fontosak.
Az eset nyomán kirobant botrány lefolyása visszanézve igen tanulságos. Bár dániai muszlim szervezetek azonnal elítélték a rajzok közlését, volt egy párezer fős békés tüntetés is és tucatnyi muszlim ország nagykövete próbált fellépni a dán kormánynál, a reakciók sokáig kulturált keretek között maradtak. A rengeteg ember halálával járó későbbi őrületet nem valamelyik közel-keleti dzsihádista csoport, hanem régóta Dániában élő szélsőséges imámok egy csoportja robbantotta ki, tudatosan és tervezetten: mivel az ügy december elejéig sem eszkalálódott annyira, mint szerették volna, összeállítottak egy több mint negyvenoldalas dossziét az ügy valódi dokumentumaiból és az indulatok felkorbácsolása végett ezek közé kevert hamisításokból. Ezek legismertebbike egy disznóálarcos férfi fotója volt, amihez a dán nyelven írt, "Ez Mohamed igazi arca" képaláírást társították. Mint hamar bebizonyosodott, ez nem egy dán sajtóban megjelent gúnyolódás volt, hanem egy hírügynökségi fotó egy Franciaországban rendezett malacvisításutánzó versenyről, amihez a dosszié összeállítói írtak képaláírást. De raktak a dossziéba dán lapban soha meg nem jelent kamuképet egy imdákozó muszlimot meghágó kutyáról is a hangulat fokozása végett.
A dániai imámok lobbicsoportja 2004 végén és 2005 elején egy különleges misszió keretében bejárta Libanont, Szíriát, Egyiptomot és Szaúd-Arábiát. Ezt a roadshow-t rendkívül sikeresnek tekintették, hiszen 2005 januárjában és februárjában fundamentalista muszlimok által vezetett erőszakos tüntetések és zavargások robbantak ki szerte a világ különböző pontjain. A helyzet tragikus következményekkel járt, hiszen a hivatalos becslések alapján 200-250 ember vesztette életét a megmozdulások során.
De a Charlie Hebdo újságíróinak talán az lehetett a legerősebb figyelmeztető jel, ami a Jyllands-Postennél dolgozó kollégáikkal történt. Ők kapásból egy rakás halálos fenyegetést kaptak, amikről utóbb sorban derült ki, hogy a legkevésbé sem voltak légbőlkapottak. A legrosszabbul az egyik karikaturista, a Mohamedet egy turbánjába tűzött bombával ábrázoló Kurt Westergaard járt. Ő az életéből hátralévő 17 évben végig szoros rendőri védelem alatt volt kénytelen élni. Őt annyian akarták meggyilkolni, hogy három országban három különböző ember, illetve csoport kapott emiatt súlyos börtönbüntetést. 2010. újév napján egy szomáliai férfi fegyverrel támadott Westergaardra a saját házában. A rendőrség tűzpárbajban tudta megfékezni, a tettes túlélte és később 9 évet kapott. Ugyanebben az évben bukott le egy terrorista sejt három tagja Norvégiában, akik szintén a karikaturista meggyilkolását tervezték. Három évvel később az Egyesült Államokban ítéltek börtönbüntetésre két, konkrét gyilkossági terveket szövögető wannabe terroristát. Westergaard, Carsten Juste főszerkesztő és az inkriminált cikket jegyző Flemming Rose felkerültek az Al-Kaida halállistájára is.
A Charlie Hebdo karikaturistáit viszont ez nem hatotta meg, vagy talán nem is sejtették, hogy a szekuláris berendezkedésével és erős állami struktúrájával büszkélkedő Franciaországban valós veszélyek leselkedhetnek rájuk.
A Charlie Hebdo-mészárlás óta eltelt időszakban a világ egyre inkább érzékenyebbé vált a viccek és a kritikák terén. A tragikus esemény után a vallások bírálata szinte elengedhetetlen része lett az európai identitásnak. Azóta azonban mind Európában, mind az Egyesült Államokban felerősödtek azok a hangok, akik szerint bizonyos csoportokat szentként kell kezelni, megakadályozva ezzel a velük kapcsolatos viccelődést vagy kritikát. E csoportok között találunk jobboldali tekintélyelvűeket és magukat progresszívnak valló baloldaliakat is. Különösen érdekes, hogy a legérzékenyebb reakciókat éppen azok a jobboldali populisták váltják ki, akik korábban a baloldali politikai korrektség miatti véleményterrorra panaszkodtak. Amint azonban hatalomra kerültek, kiderült, hogy egy transznemű aktivista mellett ők maguk is csak mosolygó zen-mestereknek tűnnek.
A mindent kigúnyolás hagyománya ugyanolyan mélyen gyökerezik Európa judeo-keresztény kultúrájában, mint az isten-haza-család hármasa. A liberális politikai filozófia alapelvei bibliai forrásúak, és azt hirdetik, hogy minden embert, beleértve Menczer Tamást is, Isten teremtett, így mindenki, akár egyénként, akár közösség tagjaként, egyenlő jogokkal bír. Ez magában foglalja a bármilyen téma iránti viccelődés jogát is.
Ezzel párhuzamosan csak kevesen mélyednek el olyan mértékben a szólásszabadság határainak felfedezésében, mint a Charlie Hebdo. Ezek az alkotók rendszeresen megpróbálják újraértelmezni, meddig terjedhet a szabad véleménynyilvánítás, még akkor is, ha ez sokszor sértő hatással van másokra. A határok feszegetése elkerülhetetlenül magában hordozza a provokációt. Azonban a brutális gyilkosság, mint amilyen a 2015. január 7-i tragédia, soha nem lehet része ennek a diskurzusnak.
A viccek terjedésére 2025-ben is inkább a szélsőségesek reagálnak fizikai erőszakkal. Ezzel szemben a kiközösítés mára teljesen elterjedt és elfogadott megoldás lett az ilyen helyzetek kezelésére.
A Charlie Hebdo továbbra is kulcsszereplője a európai kultúra szellemi örökségének. Ugyanakkor ez a hagyomány nem mindenki számára egyetemes, még azok között sem, akiknek a szólásszabadságát a merész karikaturisták nap mint nap védik. Az európai közvélemény egy része úgy tűnik, hogy eléri a tűréshatárt, és akik Szűz Máriáról vagy Mohamedről ironizálnak, azok szerint talán megérdemlik a következményeket.
Európa, a maga sokszínűségével és gazdag kultúrájával, nagyrészt olyan hősöknek köszönheti jelenlegi arcát, mint Charb, Cabu, Tignous és a többi mártír. Az ő bátorságuk és áldozatvállalásuk nélkül valószínűleg most nem lenne ilyen élhető és inspiráló tér az emberi közösségek számára az univerzumban.
