A csúf mostohatestvér - amikor a társadalomkritika belénk vésődik - Coloré A társadalom árnyoldalai gyakran úgy jelennek meg, mint egy csúf mostohatestvér, akivel senki sem akarja megosztani az életét. A szép, csillogó külsőségek mögött ott rejtőzik a va

Amikor a külvilág véleménye ellentétben áll a belső értékeinkkel, vajon a szívünk vagy a tükör adja meg a helyes választ? A "Csúf mostohatestvér" egy elgondolkodtató mese az önelfogadásról, a társadalmi elvárásokkal való küzdelemről, és arról, hogy a valódi szépség az őszinte önmagunkban található.

Nem sikerült tisztázni, hogy amit látok, az egy groteszk rémálom vagy csupán egy túltolt metafora. Lehet, hogy mindkettő egyszerre. A csúf mostohatestvér nem ismer könyörületet, nem hajlandó bocsánatot kérni, és nem törekszik a kedvességre. Ezzel alapvetően igaza is van – csupán az a kérdés, hogy mindazt, amit közvetíteni szeretne, a megfelelő módon tálalja-e.

Miközben néztem, többször is összeszorult a gyomrom - nem a vértől, nem a torz testképektől, hanem attól, amit ezek szimbolizáltak. A szépség erőszakos kultusza, az anyák által közvetített elvárások, a női test örökös "javítása", "megfeleltetése" - ezek a filmben nem metaforák maradnak, hanem húsba vágó valóságként jelennek meg. És pont ez az, amiért hat. Mert túlzásai ellenére pontos.

Az, hogy valaki szó szerint levágja a lábujját, csak hogy beférjen az üvegcipőbe, nem túlzás - hanem egy allegória arra, amit nők (és egyre inkább férfiak is) ma nap mint nap megtesznek a külvilág jóváhagyásáért.

A Hamupipőke története mindig is a "jó" nő archetipikus képét állította középpontba: a szelíd, halk szavú és gyönyörű leányt, szemben a "rossz" nővel, aki hangos, akaratos és csúnya. Az újabb filmes feldolgozások azonban lebontják ezt a merev dichotómiát, és rávilágítanak arra, hogy a mostohanővér nem feltétlenül "rossz", csupán nem kapott megfelelő lehetőségeket a megmutatkozásra. Olyan társadalmi környezetben él, ahol az önértékelés szorosan összefonódik a megjelenésével, és a társadalmi ranglétrán való helyezkedés meghatározó tényezője a házassági esélyeknek.

Ez a felismerés mélyen emberi, és fájdalmasan ismerős. Az viszont már kevésbé működött számomra, hogy mindezt mennyire explicit módon ábrázolja a film. Van, amikor egy pillantás többet mond egy levágott testrésznél.

Igen, a film valóban sok. Néha úgy tűnik, mintha rettegne attól, hogy nem értjük a mondanivalóját, ezért inkább harsányan kiált. De ha választanom kell a túldíszített őszinteség és a steril, üres esztétika között, akkor inkább belemerülök egy ilyen dühödt film világába, mint hogy még egyszer végignézzek egy cukormázas "önszeretet-történetet", ahol a nő végül azért találja meg a boldogságát, mert valaki végre észreveszi a szépségét.

A Csúf mostohatestvér nem ismer bocsánatkérést. Ebben a mai filmes univerzumban ez valóban különleges tulajdonság.

Nem fog mindenkinek tetszeni. Nem is kell.

De, aki látni akar egy olyan alkotást, ami nemcsak beszél a szépségkultuszról, hanem meg is mutatja, annak ez a film megrázó, sőt: felszabadító élmény lehet.

Mert nem mindig a mesék végződnek boldogan, ahogy sokan hiszik. Néha a történet igazi kezdete ott rejlik, amikor végre bátorságot merítünk, hogy megkérdezzük: kinek a szemén keresztül látjuk ezt a világot? És miért éppen így formálódik a történet?

A csúf mostohatestvér: zavaros, fájdalmas, mégis elkerülhetetlen. Bár nem mentes a hibáktól, de legalább van benne bátorság. Néha éppen ez a bátorság az, ami elegendő ahhoz, hogy tovább lépjünk.