"A lányom még hisz abban, hogy újra egyesülhetünk... én viszont már túlléptem ezen."

Nem tudom megmondani, mikor kezdett el torzulni a kapcsolatunk. Talán abban a pillanatban, amikor már nem osztoztunk a vacsoraasztalnál élményekben, csak a mindennapi rutin kérdéseire szorítkoztunk: "Hozzál tejet?", "Le van-e szedve a szemét?" Talán akkor, amikor a gyerekek miatt már csak mint projektpartnerek működtünk együtt, és a szeretet helyét a kötelezettségek foglalták el. Éveken át próbáltam eltüntetni a gondolatot, hogy a miénk még mindig egy házasság.

Két gyermek. Két külön világ, amelyet közösen formáltunk. Éjszakákat töltöttünk mellettük, figyelve a lázukat, izgalommal vártuk az első iskolai napjukat, és közben együtt felfedeztük, hogyan lehet szülőként nem teljesen elhibázni a dolgokat. Most már tinédzserek, és a folyamat során lassan, észrevétlenül idegenekké váltunk egymás számára.

Nem hallatszottak ajtók csapódása, csak a csend súlyos, nehéz jelenléte. Az egyik lányunk mellettem állt, míg a másik az édesanyja mellett maradt. Olyan érzés volt, mintha a szívünket két részre vágták volna. A feleségem - aki akkor még mindig a feleségem volt - a válás mellett döntött. Azt kérte, hogy tegyük hivatalossá a dolgot, és osszuk el, ami még megmaradt. Nem volt új kapcsolat az életében, csupán a szabadságra vágyott, hogy új utakat találjon.

Én viszont nem vágytam rá. Három hosszú éven át nem. Nem csupán azért, mert szerettem volna újra mellette lenni – bár talán egy kicsit ez is benne volt –, hanem mert képtelen voltam elengedni mindent, ami ehhez a pillanathoz kötődött. A családi emlékeket. A régmúlt árnyait. Önmagamat. Sokkal könnyebb volt megfagyasztani az időt, mint szembe nézni a valósággal.

Nem kerestem senkit, tényleg nem. De egyszer csak ott volt. Nem tolakodott, nem sürgetett. Csupán úgy jelent meg az életemben, mint egy régi, elfeledett meleg kabát egy fagyos téli napon, amit már régóta nem reméltem, hogy újra viselhetek. Először csak szavak cseréltek gazdát közöttünk. Aztán a nevetésünk egyre inkább összefonódott. És hirtelen, mintha csak egy varázslat történt volna, világossá vált, hogy a szívem egyre inkább vágyik rá – és ő is érezte ezt irántam.

Mostanra a helyzet valóban megkomolyodott. Tényleg így van. És úgy érzem, hogy emiatt eljött az idő, hogy elváljak. Szeretném, ha újra tiszta lappal, friss érzésekkel vághatnánk neki közös életünknek.

Csakhogy most meg a volt feleségem nem akar válni. Pedig tudom, hogy nincs senkije. Azt mondja, "most nem alkalmas". Húzza az időt. Talán neki is kényelmes ez a lebegés. Vagy talán a megszokás még mindig erősebb nála, mint a változás. Nem tudom.

Ő az, aki hónapok óta lelkében feszülten várja, hogy anya és apa újra egymásra találjanak. Szinte érzem, ahogy a fejében egy nem létező időpontig számolja vissza a napokat, mintha csak egy varázslatos pillanatra várna. Nem is sejti, hogy az életemben már van valaki, aki más színt hozott a mindennapjaimba. A barátnőm eddig csupán egy "kedves kolléga" volt, akit néha emlegettem, de most már sokkal több ennél.

Azt is, hogy nem jövünk össze újra az anyjával. Azt is, hogy ez a nő nem csak kolléga., hanem az új párom. Az új reményem. Az új életem része.

Csak félelemmel tölti el a gondolat, hogy megrongálom benne azt, amit eddig oly gondosan óvtam: a bizalmat.

Ez a pillanat nem csupán egy válás. Ez egy új korszak kezdete, ahol új határok, új identitások és új fájdalmak formálódnak. Remélem, hogy idővel talán az elfogadás is felbukkan, mint egy új lehetőség.

Nem így képzeltem a véget. De most már nem a vég érdekel. Hanem az, hogy legyen egy jó folytatás.