"Csak én és a Jóisten voltunk tanúi annak, amikor kimondta az igent."

Paul Éva és Csányi László házaspár - Fotó: Bach Máté által készítve.

Abban, hogy egymásra találtatok, szinte úgy tűnik, mintha a sors szőtte volna össze az utaitokat.

Éva: 1994 tavaszán találkoztunk először. Laci éppen a Zeneakadémián zárta le az operaénekes-művésztanári képzését, míg én a Zeneművészeti Főiskolán tanárképző szakon tanultam. Beszélgetésekből hallottam, hogy növendékeket keresnek a tanárjelöltek számára, így hát elmentem a meghallgatásra, ahol szerencsére sikerült bejutnom. A Zeneakadémián aztán ő lett az oktatóm, ami igazi megtiszteltetés volt számomra. Másfél év elteltével ismét összefonódtak az útjaink. Egy zenekari előadásra készültünk, és hirtelen eszembe jutott Laci. Arra gondoltam, mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára hallottam róla, és biztos vagyok benne, hogy őt is érdekelné ez a koncert.

Gondoltam, elhívom, amikor megcsörrent a telefonom. Ő volt az.

László: Édesapám, Csányi János, az Operaház legendás hőstenorja és örökös tagja, valamint édesanyám gyakran szerveztek fellépéseket, ahol hegedűsre volt szükségük. Ekkor jutott eszembe Évi, így hát felhívtam őt. Meglepő módon, ugyanazon a napon ő is rám gondolt. Úgy érezzük, hogy a Jóisten vezérel minket, és azóta is folyamatosan érzékeljük, hogy valami különös módon irányítja az életünket.

Milyen különleges kalandok és tapasztalatok formálták az utatokat a házasságig? Milyen pillanatok és döntések vezettek el benneteket ehhez a szép elköteleződéshez?

Éva: Mindketten zenészcsaládban nőttünk fel, így gyerekkorunktól kezdve a zene varázsa hatott ránk, mint valami titkos anyatej. Az opera világának csodái, a dallamok és a ritmusok szeretete szinte belénk ivódott. Az ízlésünk szoros összhangban állt, ami mindig is összekötött minket. Mielőtt felléptünk volna, rendszerint bemutattam Lacinak az adott darabot, hiszen az ő véleménye mindig is fontos volt számomra. A kapcsolatunk igazán mélyre szaladt, amikor össze is költöztünk: felfedeztük egymás szokásait, hóbortjait, és fokozatosan egy egységet alkottunk. Az élet azonban nem volt mindig egyszerű; több nehézséggel is meg kellett küzdenünk, például amikor Laci elvesztette az operaénekesi állását. De ezek a megpróbáltatások csak erősítették a kötelékünket, és segítettek abban, hogy még inkább összetartozzunk.

László: Akkoriban a fiunk csupán három hónapos volt, és nekem el kellett gondolkodnom a művészeti pályám újragondolásán. Miközben a családomról kellett gondoskodnom, egy váratlan pillanatban megkeresett az Operaház művészeti ügykezelésének vezetője, és egy izgalmas állásajánlatot tett. Ekkor ismét úgy éreztem, hogy a Jóisten vezette az utamat, hiszen Zeneakadémiát végzett szakemberként nem engedett el az Operaház szárnyai alól. Ezzel a lehetőséggel a művészet iránti elköteleződésem egy új dimenziót kapott, és immár harminc éve vagyok ennek a csodálatos intézménynek a tagja. Ráadásul Évivel, a nyughatatlan művészlelkünkkel, számos közös művészeti projektet is életre hívtunk azóta.

Egyik különleges helyszíne az Operetthajó, amelynek varázsa miatt a világ minden tájáról érkeznek látogatók, hogy felfedezzék ezt a lenyűgöző élményt.

Éva: Emlékszem, egyszer egy vonósnégyessel léptünk fel egy hajón, ahol a légkör tele volt vidámsággal és jókedvvel. Annyira elvarázsolt az élmény, hogy azt javasoltam Lacinak, miért ne próbálnánk meg mi is valami hasonlót.

László: Az Operetthajó-programsorozat számunkra a harmadik gyermekünk, egy igazi kulturális kincs. Célunk, hogy a résztvevők egyedülálló élményekkel gazdagodjanak, ahol a turizmus, a gasztronómia és a művészetek harmonikusan ötvöződnek egy barátságos, családias légkörben. A vendégeink nemcsak operett- és operaslágereket élvezhettek, hanem izgalmas folklór előadásokat, flamenco és sztepptánc produkciókat is láthattak. Mindenki felfedezhette a számára legkedvesebb műsorszámot, és az idegenvezetőnk szívélyesen üdvözölte őket a saját anyanyelvükön, így mindenki otthon érezheti magát.

Éva: Rengeteg megható levelet írtak a vendégkönyvbe, amelyet aztán otthon olvasgattunk. Sokan jártak vissza - volt, aki Új-Zélandról. Egyikük egyszer azzal hívott fel: "Évike, tavalyelőtt jártunk nálatok, és megint jönnénk, emlékszel, melyik asztalnál ültünk?" Hogyne emlékeztem volna.

Rengeteg energiát fektettünk a projektbe, de számunkra a bevételnél sokkal fontosabb volt, hogy a vendégeinknek megadhassuk azt, amire vágytak. Szeretettel szolgáltuk ki őket, és ez adta meg a produkciónk különlegességét!

László: A hajón gyakran tartottak szülinapot, házassági évfordulót is.

Máig élénken él bennem az a pillanat, amikor egy fiú a hajó fedélzetén, a naplemente gyönyörű színeiben úszva, megkérte a barátnője kezét. A romantika levegője szinte tapintható volt. Külön emlékezetes, amikor egy idős házaspár, hallva a kedvenc dallamaikat, szemérmesen egymás kezét fogta az asztal alatt. Az ő boldogságuk láttán a mi szívünkből is előtört az öröm, és könnyek csillantak a szemünkben.

A hajón huszonöt művészt foglalkoztattunk, igazi társulat volt, mi magunk is felléptünk. Heti négyszer volt műsor, ami évente legalább száz előadást jelentett. Így történt, hogy pénteken hajóztunk, szombaton megesküdtünk, vasárnap pedig ismét vízre szálltunk.

Esküvőtök - ahogyan Laci viccesen fogalmaz - félhivatalos volt.

László: Évi egy turnén volt éppen az esküvőnk előtt, és sajnos megfázott, így a hangja is eltűnt. Amikor az oltárhoz léptünk, bár mikrofont tartottak a szája elé, csak én hallottam az igent, és persze a Jóisten is.

Ahogy Éva is megfogalmazta, amikor két ember egyesül, közös céljaik szövik át az életüket. Ti kéz a kézben indultatok el ezen az úton, és a közös küldetésetek nem más, mint a kultúra gazdagítása és átadása. Ennek a szellemében jött létre a Kulturált Ifjúságért Színház, amely nem csupán egy projekt, hanem egy közös álom megvalósulása. Milyen emlékek élnek bennetek erről az utazásról? Milyen pillanatok formálták a színházat és a közönséget, akikkel együtt osztoztatok a művészet varázsában?

László: A projekt során számos előadást rendeztem, köztük a Varázsfuvolát, a János vitézt és a Bánk bánt. Ezeket a budapesti és vidéki kulturális központokban, sőt még Felvidéken is bemutathattuk. A produkciók magas művészi színvonalúak voltak, családi támogatásból valósultak meg, és gazdag díszletekkel, valamint jelmezekkel készültünk. Külön izgalmas volt, hogy a János vitéz és a Bánk bán előadásokban a gyermekeink is szerepet vállaltak. A János vitéz történetébe belevontam lányunkat, Zórát és fiunkat, Marcit, akik a faluvégi kurta kocsmában a vers elszavalása közben ébresztették fel az alvó Petőfit. Ezzel a pillanattal "fertőztük meg" őket a kultúra szeretetével.

Kezdeményezésünkkel igyekeztünk minél több fiatalhoz közelebb hozni az egyetemes irodalmi és zenekultúrát. Én azt vallom, hogy a modern feldolgozások előtt meg kellene ismerniük a művek klasszikus, eredeti mondani­valóját, hogy helyesen tudják elhelyezni azokat a kulturális kánonban. A digitalizáció sajnos nem kedvez ennek a folyamatnak, leegyszerűsített konzervinformációkhoz jutnak az interneten, és a nagy művek transzcendens kapcsolatai sem kapnak elég hangsúlyt manapság. A Hit a művészetekben című műsoromban is erre igyekszem felhívni a figyelmet a meghívott művészekkel.

Nem állítom, hogy minden egyes művészeti alkotásban kereszteket kellene felvonultatni, hiszen ez csupán felszínes megjelenés lenne. Ugyanakkor van egyfajta jogosultsága ennek a megközelítésnek.

Az emberi kapcsolatok, amelyek az eget és a földet összekötik, számos formában és értelmezésben jelennek meg, és ez a sokszínűség rendkívül fontos. Szomorúan tapasztalom, hogy gyakran megcsonkítják azokat a műveket, amelyek eredetileg mély, transzcendens gondolatokat közvetítenek, és helyettük felületes, sokszor teljesen idegen jelentéseket erőltetnek rájuk. Alkotóművészként óriási felelősség hárul ránk; az, amit és ahogyan a művészeten keresztül kifejezünk, jelentős hatással van társadalmunk és jövőnk gondolkodására. Ebből a szempontból talán még inkább érdemes tudatosan és érzékenyen formálni a kifejezésünket, hiszen a művészet nem csupán szórakoztatás, hanem egy mélyebb, emberi tapasztalatok megértésének és közvetítésének eszköze is.

Milyen módon irányítottátok a gyermekeiteket ebbe az irányba?

Éva: Sok klasszikus darabot, filmet megismertettünk velük, és zenetanulásra is ösztönöztük őket. Mindketten szeretik a zenét, Marci zongorázott és kiválóan szaval, versenyt is nyert, míg Zóra hegedült korábban. Nagyon tehetséges, a tanárnője mondta, hogy a kezébe teremtették a hangszert. De látta, mivel jár a szakmám, hogy gyakran vagyok tőlük távol, és ebben nem akart követni. Mi pedig nem erőltettük. Most a képzőművészet kezdte érdekelni, művészeti iskolában tanul tovább.

Marci, a sajátos nevelési igényű gyermekünk, egy különleges világot hozott az életünkbe. Mindennapjainkra számos módon hat ez a sajátosság: a rutinjainkhoz való alkalmazkodás, a türelem és a kreativitás kulcsfontosságúvá vált. Mindig igyekszünk figyelembe venni Marci egyedi szükségleteit, így a közös programjainkat is úgy alakítjuk, hogy azok számára élvezetesek és fejlődést segítőek legyenek. Minden nap új kihívásokkal találkozunk, de ezek mellett sok örömet és tanulságot is hoznak. Az életünk tele van felfedezésekkel, és Marci különleges nézőpontja segít abban, hogy a világot más szemszögből lássuk.

Éva: Marci nehezen jött a világra, huszonhat órát vajúdtam. Később nem akart lábra állni, de rátaláltunk a Dévény Anna Alapítványra, és a fejlesztésnek köszönhetően pár hónap alatt úgy beindult, hogy másfél évesen már nem is volt hajlandó babakocsiba ülni.

László: A tanárai óriási támogatást nyújtottak számára. Az általános iskola első lépéseit kicsit késve tette meg a társaihoz képest, de a tanév végére már egy szavalóversenyt is megnyert. Mindez Magdi néni érdeme, aki nemcsak tanította írni és olvasni, hanem felfedezte a benne rejlő tehetséget is, mintha egy második édesanya lett volna számára. A gimnáziumban is szerencséje volt, hiszen egy fantasztikus osztályfőnök állt mellette - úgy tűnik, a Jóisten mindig gondoskodott arról, hogy legyen valaki, aki támogassa, amikor mi nem tudtunk ott lenni. Mostanra már főiskolás, és teológiai tanulmányokra készül.

Éva: Ennek ellenére folyamatosan ügyelnünk kell arra, hogy őt megóvjuk: rendkívül segítőkész, és sajnos ezt a gyengéd lelkűségét néhány rossz szándékú egyén ki tudja használni.

Néhány éve hozzátok költözött Éva édesanyja, így jelenleg három nemzedék él együtt. Hogy működik nálatok ez a családmodell?

László: Minden emberi kapcsolatban, így ebben az esetben is, elengedhetetlen, hogy mindkét fél érvényesíthesse a saját akaratát, ugyanakkor nyitott legyen a kompromisszumokra is - olyan, mint a házastársak közötti összecsiszolódás. Szerencsére Éva édesanyja nem az a tipikus, mindenbe beleszóló anyós, akit a viccekben emlegetnek, így konfliktusok sem merülnek fel. Ez pedig Éva számára is sokkal kényelmesebb és harmonikusabb életet eredményez.

Éva: Anyukám mindig is rendszeresen látogatott minket, és legtöbbször ő segített a gyerekek felügyeletében, amikor nekünk fellépésünk volt. De emellett elvitte őket sétálni, állatkertbe, múzeumba is. Rengeteget köszönhetünk neki és persze a szüleinknek is. Zórát és Marcit is úgy neveltük, hogy értékeljék és megbecsüljék a nagyszüleiket, ez számunkra is alapvető érték volt.

A házasságkötésünket megelőzően, a szertartás előtt, az első lépésünk Laci nagymamájához vezetett, aki éppen kórházi ágyán pihent. Az ő jelenléte és azzal való találkozásunk tette igazán különlegessé és felejthetetlenné ezt a napot.

László: Manapság a média a szingli életstílust népszerűsíti, miközben alábecsüli a család jelentőségét. Pedig a család az emberi létezés fundamentuma, amit nem lehet kétségbe vonni. Szüleink támogatása nélkül mi sem lettünk volna képesek megállni a helyünket.

László megjegyzései nyomán egy érdekes jelenség bontakozik ki a párkapcsolatok világában, amely a kultúrafogyasztáshoz hasonló sebességgel változik. Manapság, ha a dolgok nem működnek, sokan könnyen feladják a harcot, és inkább külön utakon folytatják. De vajon mi áll ennek a háttérében? Miért érdemes mégis elköteleződni egyetlen ember mellett, és milyen módon érdemes ezt megtenni? Az élet egyetlen társ mellett való leélésének értelme sokrétű. Először is, a mélyebb érzelmi kötődés, amely csak egy stabil kapcsolatban alakulhat ki, segíthet abban, hogy mindkét fél megtalálja a támogatást és a biztonságot. A közös élmények, a nevetések és a kihívások megosztása gazdagítja az életet, és segít a személyes fejlődésben is. De hogyan érhetjük el ezt a tartós kapcsolatot? Fontos, hogy tudatosan dolgozzunk a kommunikáción, az empátián és a kompromisszumkészségen. A nehézségek idején is érdemes kitartani, hiszen a valódi kapcsolatok nem mindig rózsásak. Közös célok kitűzése és a kölcsönös tisztelet megőrzése szintén kulcsfontosságú. Végső soron a párkapcsolat a közös utazásról szól, ahol a felek egymás mellett fejlődnek, tanulnak, és együtt élik meg az élet csodáit. Ha ezt a szemléletet magunkévá tesszük, talán könnyebben tudjuk értékelni azt a különleges köteléket, amely egyetlen ember mellett való életet adhat.

László: Egy társ jelenléte valódi biztonságot nyújt, mindig támaszkodhatunk rá – nélküle hihetetlenül magányosnak éreznénk magunkat ebben a világban. Ahogyan a Biblia mondja: "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő." (Ter 2,19). Természetesen az erős hittel rendelkező emberek ritkábban érzik a magányt, de Isten szándéka az, hogy mindannyian megtaláljuk a társunkat, és Ő előbb-utóbb el is vezet minket ehhez a különleges kapcsolathoz.

Éva: Konfliktusok előfordulnak köztünk is, viszont sosem fekszünk le úgy aludni, hogy ne békültünk volna ki - ebben általában Laci a kezdeményező, aki könnyebben enyhül. Ilyenkor odajön, és ad egy puszit.

László: De ha lehetőség van rá, inkább ne várjunk az estig a békülésre.