Sajdik Ferenc szavaival élve, Rejtő János életéről és sokszínűségével kapcsolatban elmondható, hogy a hosszú élet titka nem csupán az évek számában rejlik, hanem abban a gazdag tapasztalatban és kreatív szellemben, amit az ember magával hoz. Rejtő különle

Nem csupán a karikatúrák tűntek el a látóterünkből, hanem a humor is elvesztette eredeti fényét és értékét.

A Kossuth-díjas grafikus, karikatúrista Ludas Matyiban közölt rajzain generációk nőttek fel a rendszerváltás előtt, később pedig újabb generációk cseperedtek mesefiguráin, Pom Pomon, Picuron, Gombóc Artúron és a nagy ho-ho-horgászon. Nemcsak itthon ismerik el a Nemzet Művészeként, hanem a bázeli karikatúra- és képregény-múzeumban is előkelő helyet foglal el.

Bár gyermekkora óta rajongott Rejtő Jenő regényeiért, még a háborús időkben is szorgalmasan gyűjtötte őket, sosem vállalkozott arra, hogy illusztrálja ezeket a műveket. Tavaly azonban örömmel fogadta el a lehetőséget, hogy elkészítse a rajzokat A tizennégy karátos autóhoz. Ez a kiadvány dr. Rossen Tkatchenko, Bulgária budapesti nagykövetének és a Magyar-Bolgár Gazdasági Kamara elnökének közreműködésével jelent meg bolgár és magyar nyelven egyaránt. A két könyv decemberi bemutatóján az idős karikatúrista videóüzenetben kapcsolódott be, amelyben a Népszava tudósítása szerint a rajzainak sajátos könnyedségével és végtelen alázattal megjegyezte, hogy szerinte még Rejtő Jenőnek, sem pedig az írásait illusztráló Korcsmáros Pálnak nem ér fel. Soha nem gondolta volna, hogy "ilyen magasságokba" eljut.

A Blikknek telefonon adott interjújában, otthona kényelméből, egyfajta szerénységgel osztotta meg véleményét arról, hogy szerinte Rejtő egy jobban megérdemelt sorsra lett volna hivatott.

- Boldogan mondtam igent a felkérésre, hiszen gyerekkoromtól minden hónapban megvettük a történeteit, még a háború alatt is. Emlékszem a Nova regények sárga-fekete címlapjára, az illusztrált képregények ugyanis majd csak a háború után jöttek ki.

Vanek úr nem nagyon sikerült, nehéz volt tartani a figurát, Korcsmáros (a Rejtő-képregények illusztrátora) zseni volt ebben. A filmgyárban húztak vonalakat ehhez a feladathoz, de én így nem tudok rajzolni. Gorcsev Iván sem teljesen az lett, amit képzeltem.

Korábban sosem fogott ecsetet az imádott Rejtő történeteihez, de most egy különleges felkérés érkezett a Petőfi Irodalmi Múzeumtól: készítsen egy karikatúrát a legendás író alakjáról. A rajzon Rejtő egy kényelmes padon ücsörög, mosolyogva figyeli, ahogy Gorcsev, Fülig Jimmy és Galamb határozottan osztják az ütéseket azoknak a keretlegényeknek, akik a munkaszolgálat sötét időszaka alatt bántalmazták és megölték őt a Don-kanyarban. A jelenet tele van feszültséggel és iróniával, megjelenítve Rejtő zabolázatlan szellemét, aki most végre visszavág.

Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, hiszen a halála tragikus volt, ugyanakkor emlékezetes karaktereket alkotott, mint Fülig Jimmy, aki egyetlen pofonnyal nyolc embert terített le.

A beszélgetés közben felmerült, hogy a grafikusok többsége kissé lekezelően tekint a karikatúrákra.

Nem osztom ezt a nézetet, de tény, hogy a grafikai művészet végéhez közeledünk. Emlékszem, a Ludas Matyi idejében hetente öt vagy hat rajzot kellett leadni. Az egyik a hullámzó óceánon úszó hajót, a másik pedig egy istállóban zajló jelenetet ábrázolt. Egy karikaturistának tehát mindenféle helyzetet és témát képesnek kell lennie megjelenítenie. Az újságokban megjelenő illusztrációk persze mindig csak a pillanatnyi helyzetre reflektálnak, de úgy érzem, hogy a humor, legyen szó filmekről vagy színdarabokról, egyre inkább elveszíti az esszenciáját. Pedig az emberek vágynak a szórakozásra, és a humor megformálása nem könnyű feladat.

Akiben nem él a humor, az nem lesz karikatúrista, de egyszer egy német kollégám megjegyezte, hogy a rajzaim túl visszafogottak. Létezik egy olyan karikatúra stílus, amely merészen nekimegy az ellenfélnek, de ez sosem vonzott. Nem a politikai csatározásokban, hanem a hétköznapi élet apró örömeiben és furcsaságaiban találom meg a legjobb inspirációt. Számomra a humor nem a harsány kiáltásokban, hanem a csendes megfigyelésekben rejlik.

Sasadon él, ritkán hagyja el otthonát, de ahogy ő fogalmaz, az "élet szeszélyei már régóta a vérében vannak."

- Nem kell sokat kotorászni, hogy találjak valamit. Annak idején sem töltöttem napi két óránál többet a Ludasban, akkor már indultam haza. De nézi az ember a tévét, és árad az információ, pláne a mai világban.

A rendszerváltás következtében nem csupán a híres Ludas Matyi húzta le a rolót, hanem a sajtó világából is szinte teljesen eltűntek a karikatúrák varázslatos vonalai. 1992 óta ő, a mester, már nem készít rajzokat újságok számára; helyette egyedi stílusával könyveket illusztrál, új életet lehelve a lapokba.

Jelenleg csak 2-3 kollégám maradt a pályán, ami komoly problémát jelent, mert a Ludasban valóban sokat lehetett tanulni. Amit este leadtam, másnap reggel már megjelent, és mindig meglepődtem, hogy mit alkothattam ennyire gyatrán. Ha az ember csak annyival beéri, hogy elégedett, az nem más, mint stagnálás. A fejlődéshez szükséges, hogy észrevegyük a hibáinkat. Ráadásul aki nem rajzol rendszeresen, az szépen lassan lemarad. A Ludas példányszáma elérte a 680 ezer darabot, ami annak idején még Németországban is elismerést hozott a csapat számára. Hétről hétre új ötletekkel kellett előállni, ami nem volt egyszerű feladat.

Egyszer egy orvos megjegyezte, hogy szeretné, ha 90 éves korában is ilyen élénk elmével rendelkezne, és mivel az én szakmám megkövetelte a folyamatos gondolkodást, ez elgondolkodtatott. A családom mintáit is figyelembe kell venni: a szüleim és a nagypapám hosszú ideig éltek egészségesen. Úgy tűnik, a gének, a környezet és a boldog házasság mind-mind hozzájárulnak ehhez. 1973-ban kötöttük össze az életünket, és a lányaim nemrég azt mondták, hogy sosem hallották, hogy vitatkoznánk. Talán éppen ezért sikerült megőriznem a humorérzékemet és az egészségemet, mert mindig is jól éreztem magam. Vagy lehet, hogy éppen a jókedv és az egészség segített megőrizni a derűs életszemléletemet!

A családunk nagyon humoros volt, és amikor a feleségem bekerült, abban a pillanatban vette a lapot. De mindig azt mondta, hogy "Nálatok hülyéskedni lehet, de komoly dolgot nem lehet megbeszélni." Ketten voltunk otthon fiúk, meg papám, de mindent mamám javított meg és a kertet is ő gondozta. Hát nem kellett komoly dolgokról beszélni, mert mindent rábíztunk a mamára.

Gyerekként mindig is hálával gondoltam a szüleimre, hiszen sosem tapasztaltam közöttük feszültséget vagy veszekedést. Az utóbbi időben azonban egyre inkább tudatosult bennem, hogy a gyerekkor milyen mély nyomot hagy a felnőtt életünkben. Elképesztően fontos, hogy milyen környezetben nő fel az ember; a családi háttér alapvetően formálja a személyiségünket és a jövőnket.

Rejtő Jenő művei közül számomra a legkedvesebb a "Piszkos Fred, a kapitány". Ez a regény egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, tele van humorral és színes karakterekkel.

Hegedüs Gézától olvastam, hogy Rejtő Jenő a regényeit olyan különleges stílusban kezdi, hogy az olvasó egyszerűen képtelen letenni azokat. Gondoljunk csak a híres mondatokra: "Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban." vagy "Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat kártyán." Ilyen egyedi és szellemes megközelítést senki más nem tudott felmutatni, csakis ő. Rejtő varázsa abban rejlik, hogy már az első mondatokkal magával ragadja az olvasót, és egy olyan világba repíti, ahol a valóság és a fantázia határvonalai elmosódnak.

Sajdik Ferenc augusztusban tölti be 95. életévét és jelenleg is aktívan rajzol, megrendelésekre dolgozik. A váci Pannónia Házban van állandó kiállítása, ahol tavasszal rendeznek a rajzaiból új bemutatót. Mindenkit szertetettel invitál a helyszínre. Annál is inkább, mert mint mondja: "Vác amúgy is a legszebb magyar városok egyike. Olyan Dunapartja van, hogy nem tudok még olyat."