Halász Rita "Holttér" című műve a Könyves magazinban egy különleges utazásra invitálja az olvasót. A történet mély érzelmi rétegeket boncolgat, miközben a karakterek sorsa összefonódik a mindennapi élet kihívásaival. Rita stílusa magával ragadó, a leíráso
Vannak tárgyak, amelyek többek önmaguknál. Nemcsak emlékeket őriznek - hanem minket is. Kötődünk hozzájuk, mert egy korszak lenyomata. Mert ott voltak velünk egy nehéz időszakban. Mert valakitől kaptuk, aki már nincs. Vagy mert bennük találtunk magunkra, amikor máshol nem. Egy tárgy lehet kapaszkodó, térkép, menedék - vagy akár újrakezdés. És néha - a legfurcsább módokon - ezek a fontos tárgyak eltűnnek, elvesznek, máshoz kerülnek. És mi történik akkor? Bármit megtennénk, hogy visszaszerezzük őket. Ez a tárgymentés. És ez az, amiből idén történetek születnek a Volvóval. Halász Rita novellája.
Az idézést az ügyfélkapu rendszerén keresztül érkezik hozzám. Budapesti Rendőr-főkapitányság, VI. kerületi Rendőrkapitányság, Bűnügyi Osztály, Bűnüldözési Alosztály – ez a négy név egy pillanatra megfagyasztja a levegőt körülöttem. A szívem zakatol, mintha egy versenyló lenne a startvonalnál, és szinte érzem, ahogy a lélegzetem megakad, mintha az idő is megállt volna egy rövid pillanatra.
Képzelem, ahogy az ügyvédem bátorítóan rám mosolyog, miközben lassan felkelek a székről, megigazítom a hajam, és kihúzom magam. "Tisztelt bíróság," kezdem megfontoltan, lassan. Tudom, hogy a cselekedetem megkérdőjelezhető, de kérem, hallgassanak meg. A válásunknak kezdetben simán kellett volna zajlania. Amikor a volt férjem titka napvilágra került, nem kértem könyöradományt, nem rendeztem drámát, nem sírtam, nem omlottam a karjaiba. Valahol a szívem mélyén sejtettem, hogy viszonya van, de a lányunk osztályfőnöke, a fáradt tekintetű, elvált tanárnő volt, akire gyanakodtam, nem pedig a fiús, hosszú combú lovas edző. "Ez csak egy félreértés," mondta, "csak kicsit megviselte a munka, és tudom, hogy nem voltam elég figyelmes." A szavai, mint a tavaszi szellő, hűvösek és csalókák voltak. Azt mondta, hogy véletlenül sodródott bele ebbe a kapcsolatba, hiszen jól tudja, hogy ő a nőies nőket kedveli, mint amilyen én is vagyok: lágy, kerek formákkal. A lovas edző, akinek csontos a válla és kicsi a melle, nem az ő stílusa, mondta, és én elhittem neki, mert a szívem mélyén, még az árulás árnyékában is, vágytam a bizalomra.
Amikor a volt férjem a bocsánatomért könyörgött, kopasznak és alacsonyak láttam, és a füle is olyan furcsán állt.
Nem haragudtam rá, és ezt nyíltan elmondtam neki. Tudom, hogy a lányunk lovas edzője valóban nem tartozik a dús keblűek közé, és a válla is inkább a sportos vonalat képviseli, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az izmos combjait és a feszes hátsóját sem. Higgye el, számunkra a legjobb, ha külön utakon folytatjuk. Láttam a szemeiben a kétségbeesést, ezért megosztottam vele, hogy az egyetemi évfolyamtársam, akivel együtt végeztük el a tanulmányainkat, irántam táplált vonzalma is kölcsönös. Ekkor a volt férjem arca elképedt kifejezést öltött, és hosszú percekig csak némán bámult rám, mintha nem akarta volna elhinni, amit hallott.
Az egyezkedés zökkenőmentesen zajlott. Én lemondtam a balatoni nyaralóról, mert sosem vonzottak az azzal járó kötelezettségek. Ő viszont meglepett egy kétszobás, félszobás lakással Óbudán, amit örömmel fogadtam. A családi autó is az enyém lett, ami szintén nagy könnyebbség volt. A gyerekem anyja megérdemli a biztonságot – mondogatta a volt férjem, és én valóban hálás voltam ezért az önzetlen hozzáállásáért.
Amikor elhagytam a volt férjem lakását, természetesen a naplómat is szerettem volna magammal vinni. Megkérdeztem tőle: "Nem láttad az íróasztal kulcsát?" A hangomban nem volt semmi vádaskodás vagy elmarasztalás. Csak annyit mondtam, hogy abban a kis dobozban szoktam tartani, de most nem találom, és közben idegesen mutogattam. "Nem láttam," válaszolta, és bár a hangja kissé remegett, a tekintete hasonlított arra, amikor hétfő reggelenként azt mondta, hogy nyugodtan menjek edzeni, ő majd elhozza Laurát a lovaglásról. Akkor még nem gyanakodtam. Siettem, és nem akartam húzni az időt, mert bár a válás során megőriztem a nyugalmamat, a költözés kifejezetten nehéz feladatnak bizonyult. Tudtam, ha sokáig halogatom, végül még elbizonytalanodom. Folyamatosan kérdezgettem messengeren és telefonon: "Megvan a kulcs?" Végül egyik nap azt válaszolta: "Igen, megvan, de a naplóm sajnos nincs ott, csak három fényképalbumot találtam. Azokat természetesen örömmel visszaadom, amikor csak szeretnéd."
Hol bújhat a naplóm, ha az íróasztalfiókban nem találom? Talán tévedek, és már régen összepakoltam, csak nem emlékszem rá?
Mindent alaposan átvizsgáltam, de sajnos nem hozott eredményt.
Amikor a volt férjem azon a hétfő délután átnyújtotta a három fényképalbumot, és anélkül, hogy rákérdezett volna a naplómra, csak annyit mondott, hogy nagyon sajnálja, hogy nem található. Tudta, mennyire fontosak számomra az emlékek, és bár próbált együttérzően nézni, a szája sarkában megbúvó félmosoly árulkodott róla. Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy nem mondott igazat.
Tisztelt Bíróság! Most mély levegőt veszek, és minden egyes szót hangsúlyozva, de elkerülve a melodramatikus megnyilvánulásokat, szeretném kifejezni, hogy az a napló az életem szerves része. Bár már utaltam rá, hogy tisztában vagyok a tetteim helytelenségével, hiszen a lányom kulcsával, a volt férjem tudta nélkül, az ő távollétében léptem be a lakásba, mégis hangsúlyozni szeretném, hogy nem loptam el semmilyen más tárgyat, és nem kutakodtam feleslegesen. Csupán egyetlen célom volt: visszaszerezni a naplómat, azt a nagyméretű, zöld, vaskos füzetet, amelyet a nagymamámtól kaptam a tizennegyedik születésnapom alkalmából. Az írás mindig is gyógyító hatású volt számomra; emlékszem, a kártyán nagy, kacskaringós betűkkel állt: "Az írás gyógyít." Ezen a napon, november 26-án, azonnal feljegyeztem az első mondatomat: "Gáspár nem nézi a mellemet." Ekkor tudtam, hogy nagymamámnak igaza volt, mert ahogy leírtam a gondolataimat, úgy kezdett csillapodni a fájdalmam, hogy a szép, göndör barna hajú és kék szemű szerelmem az új osztálytársamra irányítja a figyelmét, akit anyám csak úgy emlegetett: "az a kis formás lány."
Miután mindezt alaposan mérlegeltem, és sikerült visszanyernem a lelki békémet, újra nekiláttam az idézés átnézésének. VI. kerületi Rendőrkapitányság, Bűnügyi Osztály, Bűnüldözési Alosztály. Az idézés tanú számára. Tanú. Még egyszer felfrissítettem a memóriámat. Tanú vagyok.
