Ismételten világvégét jósolnak, miután egy alapvető áramlat sebessége csökkent.

A Föld legnagyobb óceáni áramlata - amely ötször erősebb a Golf-áramlatnál és százszor hatalmasabb, mint az Amazonas folyó -, most drámai lassuláson megy keresztül. A Bonni Egyetem kutatói szerint ugyanis az Antarktiszt körülölelő Nyugati-Szél-áramlás ma háromszor lassabban kering, mint 130 ezer évvel ezelőtt - és ha ez a tendencia folytatódik, annak következményei a teljes bolygó éghajlatát felboríthatják.

Képzeljük el, hogy a bolygónk éghajlata egy bonyolult élőlény, melynek központi élete az Antarctic Circumpolar Current (ACC), vagyis a Nyugati-Szél-áramlás. Ez a hatalmas víztömeg, mely folyamatosan pumpálja a hőt és a szén-dioxidot a világ óceánjainak mélyén, olyan, mint egy szív, amely életet lehel a Föld éghajlatába. Az ACC egyedülálló módon, nyugat-keleti irányban kering, miközben körülöleli az Antarktiszt, és összekapcsolja az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceánt. Nincs más áramlat, amely ilyen kulcsszerepet játszana bolygónk hőmérsékletének, szénkörforgásának és tengeri ökoszisztémáinak fenntartásában, hiszen az ACC a globális éghajlat stabilitásának egyik alapköve.

Az áramlás fő mozgatórugója a kitartó nyugati szél, amely folyamatosan fúj a Déli-óceán kiterjedt vize felett. Ez a monumentális vízkörforgás szinte szó szerint összekapcsolja bolygónk tengereit: a melegebb víztömegeket és az oldott szén-dioxidot szállítja az óceánok között, miközben távol tartja a melegebb óceáni vizeket az Antarktisz jéghideg partjaitól. Így lehetővé válik, hogy a kontinens hatalmas jégtakarója megmaradjon, ezzel fenntartva a Föld klímájának egyensúlyát. Azonban ha ez a természetes motor leáll, annak következményei messze túlmutatnak az Antarktiszon, globális hatásokat generálva.

"Amennyiben ez az óceáni motor leáll, komoly következményekkel kell szembenéznünk: fokozódó éghajlati ingadozások, szélsőséges időjárási események és felgyorsuló globális felmelegedés vár ránk. Ennek oka az, hogy az óceán jelentős szénelnyelő képessége csökkenne" – hívja fel a figyelmet Bishakhdatta Gayen, a Melbourne-i Egyetem tudósa.

Sokáig ugyan nem tudtuk pontosan, hogyan változott a Nyugati-Szél-áramlás az évmilliók során, a Bonni Egyetem kutatóinak azonban sikerült bepillantaniuk a tenger múltjába. A Scotia-tenger mélyéről vett üledékminták segítségével feltérképezték, hogyan változott az áramlat sebessége és helyzete az elmúlt 160 ezer évben. A minták elemzése pedig meglepő eredményt hozott, ugyanis a kutatók szerint mintegy 130 ezer évvel ezelőtt

A lassulás hátterében részben a Föld pályaelemeinek változásai állnak. Bolygónk nem egy tökéletes körpályán mozog, hanem enyhén ellipszis alakú pályán kering a Nap körül, és ez a pálya körülbelül 100 ezer évente megismétli önmagát. Továbbá, a Föld tengelye is folyamatosan változik, 21 ezer évente módosítva dőlésszögét és irányát. Ezeket a jelenségeket Milankovics-ciklusoknak nevezzük, amelyek hatással vannak a Napból érkező sugárzás intenzitására. Ez a sugárzás befolyásolja a szelek erejét, így a szél által vezérelt áramlatok, mint például az ACC, működésére is kihatással van.

A legfrissebb kutatások alapján 130 ezer évvel ezelőtt a napsugárzás eloszlásának sajátos mintázata kedvezett a gyorsabb áramlási viszonyok kialakulásának. Ekkor az Antarktikai Circumpoláris Áramlat (ACC) körülbelül 600 kilométerrel közelebb került a Déli-sarkhoz, mint napjainkban. "A pályaelemek - mint az excentricitás és a tengelyferdeség - egyszerre érték el a maximumukat, ami kölcsönösen felerősítette egymás hatását, és rendkívül intenzív áramlási viszonyokat generált" - fogalmazott Michael Weber, a kutatás vezetője.

A természetes ciklusok önmagukban is lassulást okozhatnak, ám a legújabb kutatások szerint az emberi tevékenység tovább fokozza ezt a folyamatot. A Melbourne-i Egyetem tudósai Ausztrália leggyorsabb szuperszámítógépét használva szimulálták, hogyan reagál az ACC a globális felmelegedésre. Az eredmények pedig igencsak aggasztóak:

Ez különösen meglepő, hiszen korábban a legtöbb klímamodell azt feltételezte, hogy a melegebb levegő erősebb szelet, a melegebb víz pedig kisebb sűrűséget jelent - így az áramlatok gyorsulását várták. A valóság azonban épp az ellenkezője.

Ahogy az Antarktisz hatalmas jégtáblái fokozatosan elolvadnak, óriási mennyiségű hideg édesvíz áramlik az óceánba. Ez a friss víz könnyebb a sós tengervíznél, így akadályozza a mélyebb, melegebb vízrétegek keveredését, és gyengíti az óceáni áramlatok működését. Ez a lassuló folyamat egy önmagát erősítő spirálba torkollik: minél lelassul az áramlás, annál kevésbé képes a tenger a szén-dioxidot megkötni, ami felgyorsítja a globális felmelegedést – ez pedig még több jég olvadásához vezet.

Amennyiben az ACC (Antarktiszi Circumpoláris Áramlat) továbbra is gyengülni kezd, az globális szinten jelentős következményekkel járhat. Ez az áramlat kulcsszerepet játszik a tápanyagok körforgásában az Antarktisz körül, amely elengedhetetlen a halállományok fenntartásához, amelyekre világszerte a halászat támaszkodik. Ráadásul természetes védőgátként is funkcionál, megakadályozva, hogy a meleg víz és az invazív fajok, mint például a sárgásmoszatok családjába tartozó déli Nereocystis luetkeana, behatoljanak az Antarktisz területére. Ha ez a védőmechanizmus meggyengül, a meleg víz még intenzívebben olvaszthatja a jégtakarót, ezzel tovább fokozva a globális felmelegedés hatásait.

Az Antarktiszi jégtakaró a Föld összes édesvizének 90 százalékát tartalmazza. Ha akár kis mértékben is felgyorsul az olvadása, a tengerszint-emelkedés következményei beláthatatlanok lehetnek: ma 230 millió ember él alig egy méternél alacsonyabban a magas vízállás szintjéhez képest.

Az Antarktiszi áramlat gyengülése nem csupán egy izolált esemény. Az Atlanti-óceán mélyvízi cirkulációja, más néven Észak-atlanti-áramlat (AMOC), amely a Golf-áramlat működtetője, szintén egyre gyengébbé válik. Ez a komplex rendszer meleg, sós vizet szállít a Karib-térségből Észak-Európa irányába, ahol a víz lehűl, lesüllyed, és mélyen visszatér az Antarktisz felé - egy több ezer éve fennálló körforgásban, amely a Föld éghajlatának legfontosabb szabályozó mechanizmusai közé tartozik.

A Kis Jégkorszak vége felé, amikor az északi régiók melegedni kezdtek, a Grönlandot és az Északi-sarkot övező jégtakarók olvadása nagy mennyiségű édesvizet juttatott az Atlanti-óceánba. Ez a hígulás megzavarta a sós, nehéz víz süllyedését, és az AMOC azóta is folyamatosan gyengül - különösen az 1950-es évektől kezdve.

De vajon miért is fontos mindez? A Föld története során már tapasztaltunk melegebb időszakokat, ám most először történt meg, hogy egyetlen faj – az ember – felelős a változások gyorsaságáért. Az óceán, amely évezredeken át biztosította az éghajlat stabilitását, most saját magával küzd, egyre nehezebben birkózik meg a változó körülményekkel. A tudósok figyelmeztetnek: a következő évtizedek kulcsszerepet játszanak. Ha sikerül mérsékelni a károsanyag-kibocsátásokat, még van esély arra, hogy az éghajlati rendszer fenntartja egyensúlyát. Ellenkező esetben viszont a Föld klímája olyan láncreakciókba sodródhat, amelyek megállítására már nem lesz lehetőség.