Krasznahorkai László egy kiemelkedő magyar író, aki műveivel mély nyomot hagyott a kortárs irodalomban. Stílusa egyedi és sokszor szürreális, melyben a filozófiai mélységek és a szociális kérdések találkoznak. Műveiben gyakran jelennek meg a reménytelensé
Ez egy mérföldkő a történelem lapjain. Ritka alkalom, hogy egy magyar író elérje a globális irodalmi érdeklődés csúcsát, és a Svéd Akadémia a legkiválóbb kitüntetéssel ismerje el életművét. Míg más nemzetekben ennek örömére spontán ünneplés kerekedne, hazánkban ez inkább a meglévő ellentéteket feszíti tovább.
A kormánysajtó meglepően távolságtartó módon reagált az eseményre. Bár a kötelező hír megjelent, az ünnepélyes hangulat és a büszkeség teljes mértékben elmaradt, mintha a díj nyertese nem is egy hazai alkotó lenne, hanem valaki, aki "kívülről" érkezett. Egyes források például így hivatkoztak a díjazottra: magyar nyelven publikáló író. Ennek hátterében valószínűleg nem nehéz felfedezni az okokat: Krasznahorkai László korábban többször is éles kritikával illette az Orbán-kormány politikai törekvéseit, és soha nem illeszkedett a hivatalos kulturális diskurzusba. Ez pedig elegendő alapot ad ahhoz, hogy az állami kommunikáció óvatosan kerülje a témát. Különösen figyelembe véve, hogy az utóbbi években gyakran céltáblaként kezelték az írót, mint a rendszer ellenlábasát.
A másik oldal ezzel szemben politikai győzelemként ünnepli Krasznahorkai elismerését, a "másik Magyarország" diadalának tartja, mintha a díj nem csupán egy íróé lenne, hanem a kormánykritikus értelmiség szimbóluma.
A reakciók kettőssége éles fényt vet arra, hogy Magyarországon még egy Nobel-díj sem képes áttörni a politikai elválasztó vonalakat. Itt nem az irodalom mélységeiről, nem az életmű értékéről vagy a magyar kultúra globális jelentőségéről folynak a diskurzusok, hanem arról, hogy az író politikai hovatartozása melyik táborba sorolható. A siker önmagában nem elegendő; először is tisztázni kell, hogy "kihez" tartozik.
Krasznahorkai László nem politikai figura, hanem egy különleges művész, aki nem köthető egyetlen párthoz vagy táborhoz sem. Nevét a világ azért ismeri, mert egyedi, lassan hömpölygő nyelvezetén, sötét vízióin és filozófiai mélységein keresztül egy olyan univerzális világot alkotott, amely messze túllép a magyar irodalom keretein. Műveit nem csupán olvassák és fordítják, hanem díjazzák is – nem politikai üzeneteik miatt, hanem mert valódi, maradandó művészeti értéket képviselnek.
Mégis, Magyarországon a diskurzus mostanában azzal foglalkozik, hogy vajon az ország győzött-e, vagy csupán egy író emelkedett ki. Mintha ez a két fogalom kizárná egymást. A mögöttes kérdés fájdalmasan ismerős: ki is számít ma igazán magyarnak? Az, aki lelkesen dicsőíti a hatalmat, vagy az, aki merész kritikát fogalmaz meg? Az, aki beleilleszkedik a hivatalos narratívába, vagy az, aki saját, független hangján alkot?
Az irodalmi Nobel-díj ritka lehetőség arra, hogy egy kis ország kultúrája kilépjen a világ elé. Hogy ennek kapcsán legalább pár napra háttérbe szoruljanak a napi politikai csatározások, és középpontba kerüljön az alkotás, a nyelv, a kultúra. Most olyanok is büszkék a díjazottra, akik egy sort sem olvastak tőle, de elismerik a teljesítményt, ahogy ez anno Kertész Imre esetében is megtörtént. Az emberek 23 éve is megrohamozták a könyvesboltokat (még Kertész Ákos könyvei is jól fogytak egy ideig!), és most is az a helyzet, hogy elfogytak a Krasznahorkai-kötetek. Sokan tehát ösztönösen tudják, hogy egy alkotó sikere nem "valakié", hanem közös siker, amelyben ők is részesülni akarnak. Már csak a politikusokat kellene felvilágosítani...
