Lángos illata, NDK-NSZK találkozók, hatalmas szállodák - így formálódott a Balaton, a Kádár-kor Vörös Riviérája.

A siófoki Balaton-part és móló varázslatos látképe 1962-ből, amely a Fortepan és a FŐFOTÓ archívumának kincse. E fényképen a Balaton szépsége és a kor hangulata egyaránt megelevenedik, megidézve a nyár örömeit és a vízparti életet.

Mielőtt alaposan megvizsgálnánk a Vörös Riviéra által elemzett időszakot, érdemes visszatekinteni arra, mi történt a Balatonnal 1945 előtt. Milyen események és változások formálták a tó történelmét, és hogyan alakult a régió sorsa a második világháború előtt?

A déli part a vasútvonal kiépítése előtt főként mocsaras terület volt, míg az északi part hagyományos mezőgazdasági vidékként ismert, ahol évszázados szőlőültetvények virágoztak. A 19. század végén azonban már üdülési célú épületek is kezdtek megjelenni, vonzva a Balatonhoz a jómódúakat és a középosztály tagjait. A vasút építése jelentősen meggyorsította az utazást; az emberek kezdetben hajóval vagy kocsival keltek át a déli partról az északi partvidékre.

Trianon valóban különös fényt vetett a térségre, hiszen az ország a tengerparti területeitől megfosztva maradt meg ez a gyönyörű édesvízi tó. Ekkor vált a tó nem csupán tájképi kincsévé, hanem a helyi identitás meghatározó részévé is.

A Horthy-korszakban tudatos fejlesztések kezdődtek, amelyek során modern szemlélettel próbálták kiaknázni a Balaton környékének adottságait. 1945 előtt már megvoltak a fejlődés alapjai, hiszen a potenciál már csírájában ott lapult: ha a politikai fordulat nem következik be, akkor a fejlődés folyamatossága valószínűleg garantált lett volna. E helyett azonban a Balaton tömegturizmusa egy törésvonalon keresztül, különböző ideológiai hatások mellett bontakozott ki, ami megakadásokkal és kihívásokkal tarkította az utat.

Nyugaton 1945 után a közlekedés és az életszínvonal fejlődésének köszönhetően beindult a nemzetközi utazgatás, a keleti blokkban pedig pont, hogy leállt. Magyarországon a Rákosi-éra veszélyes elemként tekintett a külföldről érkezőkre, és sajátosan kezelte a belföldiek turizmusát is...

A motorizációs robbanás következtében, a világháború utáni időszakban, az ötvenes évektől kezdődően "elindult a világ", ám a Rákosi-rendszer, mint egy szovjet típusú kommunista diktatúra, ideológiai alapon hangoztatta: mi csupán a munkavállalóink pihenésére összpontosítunk. Az állam kisajátította a szálláshelyeket és a vendéglátást, miközben szigorú ellenőrzése alatt tartotta ezeket a szolgáltatásokat, és szervezett keretek között irányította az emberek nyári utazásait a Balatonhoz.

Ennek az állami üdültetési programnak volt egyfajta propagandisztikus célja is, amely lehetővé tette, hogy hangoztathassák: milyen csodálatos világ alakult ki, ahol a régi elit helyett már a munkásosztály tagjai pihenhetnek a Balaton partján.

A belföldi szociális üdültetés nem ördögtől való, de akkori formájában egy diktatúra eszközeként hatott, ennek megfelelően szinte kizárólagossá vált. Főleg, hogy a vasfüggöny leereszkedésével ellehetetlenült az utasforgalom Kelet és Nyugat között, és a szocialista országok egymás közötti viszonylatában sem lehetett valódi turizmusról beszélni. A Rákosi-korban pénzt nem költöttek az infrastruktúrára, a háború előttről maradt szállásokra terhelték rá az üdültetett tömeget.

A Kádár-kor alatt a szocialista államvezetés felfedezte, hogy a turizmus nem csupán szórakozási lehetőséget kínál, hanem komoly gazdasági előnyöket is hozhat.

Akkor került előtérbe az a gazdasági potenciál, ami az országba csábítható nyugati vendégekben és az ő devizájukban rejlett. Ehhez a szovjet blokkon belüli politikai enyhülés is kellett, amit Sztálin halála indított el, másrészt a magyar kommunistáknak a pluszbevételre nagy szükségük volt, mert bár a hatalmat '56-ban szovjet segítséggel megtarthatták, az ország továbbra is komoly gazdasági-társadalmi nehézségekkel küzdött. Az pedig már a forradalom előtt megfogalmazódott, hogy szükség lesz turizmusfejlesztésre, de az ez irányú lépések megtétele a fegyveres harc kirobbanása miatt későbbre tolódott. A Kádár-rendszer emiatt a többi keleti ország - Bulgária, Románia, Lengyelország - viszonylatában lépéshátrányba is került, de aztán mégis jelentős eredményeket tudott felmutatni.

Adottságai folytán Budapest - és esetleg a Hortobágy, Bugac, a "puszta romantikája" - mellett a Balaton volt a legalkalmasabb arra, hogy üzleti hasznot hozzon.

Amikor külföldiek tömegesen költenek el pénzt nálunk, az jelentős mértékben hozzájárul az állam bevételeihez, és kedvezően hat a bruttó hazai termékre (GDP). Az utazási lehetőségek szélesedése nemcsak gazdasági előnyöket hoz, hanem erősíti a kölcsönös bizalmat is, ami megkönnyíti a nemzetközi üzleti kapcsolatok kiépítését. A Kádár-rendszer tudatosan igyekezett kihasználni ezeket a lehetőségeket. A hetvenes évektől kezdve Magyarország a "legvidámabb barakként" vált ismertté, a Balaton pedig népszerű találkozóhellyé nőtte ki magát a nyugat- és keletnémetek számára. E látszólagos sikerek ideig-óráig álcázták a rendszer fenntarthatatlanságát. Az, hogy az eladósodott ország 1981-re az államcsőd szélére került, sokak számára ismeretlen maradt. A kollektív emlékezet inkább a szép pillanatokra, például a Balaton partján eltöltött nyarakra emlékszik vissza nosztalgiával.

Automata büfé a füredi Vitorlás étterem mellett, 1971-ben - Forrás: Fortepan / Bauer Sándor

Az 1960-as években, a német kétállamiság időszakában, a német nyugati és keleti területek találkozói előtt a hétköznapi emberek üdülési lehetőségei egyre bővültek. Először a motelek váltak népszerűvé, majd a kempingezés is egyre inkább elterjedt. A szálláshelyek hiánya miatt sokan a vadkempingezésre is kénytelenek voltak támaszkodni, így a természet közelsége új kalandokat és élményeket kínált a látogatóknak.

A kempingek és motelek megjelenése a szálláslehetőségek között elsősorban a férőhelyhiány következménye volt, amelyet a pénzügyi korlátok mellett is sürgősen meg kellett oldani. Míg a régi panziók, üdülők és vendégházak az államosítást követően a belföldi turizmus igényeit szolgálták ki, addig a külföldi és hazai turisták növekvő száma új létesítmények iránti keresletet teremtett, amelyet a meglévő kapacitások nem tudtak kielégíteni.

A legpraktikusabb és legköltséghatékonyabb szállásforma a kempingezés, ahol csupán néhány alapvető dologra van szükség: folyóvízre, megfelelő csatornázásra és elektromos áramra. A vendégek saját sátrukat vagy lakóautójukat hozzák magukkal, így igazán személyre szabott élményben lehet részük.

Ezért a szocialista állam a hatvanas évek során számos kempinget nyitott a Balaton körül. Ennek dacára is adódtak olyan időszakok, amikor a tó körül egyidejűleg jóval több ember akart nyaralni, mint amennyit a vízpart aktuális infrastruktúrája el tudott látni. Ez történt például 1964-ben, amikor is megrohamozták az országot a csehszlovák turisták, és nyomukban tényleg nomád viszonyokra emlékeztető vadkempingek lepték el a Balaton frekventált partszakaszait.

Rövidesen - a hazai lakosság és a keleti térségből érkezők kárára - a nyugati látogatók kerültek a figyelem középpontjába. Ahogy a magyar kormányzat egyre nagyobb erőfeszítéseket tett, hogy minél több nyugati vendéget csábítson az országba, úgy egyre több szálláshelyre volt szükség.

Még mindig a hatvanas évek szellemében, miközben Bulgária és Románia látványos szállodafejlesztéseket hajtott végre a Fekete-tenger partján, a Kádár-rendszer is megpróbálta hasonló irányba terelni a Balaton turizmusát. Az első lépésként a föld alatt kellett megteremteni a szükséges infrastruktúrát, kiépítve a közműveket, hogy később elérkezhessenek a látványosabb szállodaépítkezések. Ezek a projektek a közelmúltig meghatározták a Balaton arculatát. A hatvanas évek közepéig megépült siófoki hotelek mellett 1968-1969-ben Füreden megnyílt az Annabella és a Marina, míg Almádiban az Auróra szálloda látott napvilágot.

A szezonális hotelóriások megjelenése mögött jelentős mértékben romániai és bolgáriai tanulmányutak tapasztalatai állnak, így bátran állíthatjuk, hogy a korabeli balatoni szállodák főként bolgár és román modellek alapján épültek fel.

A beruházások irányítói úgy gondolták, hogy az ezer fő befogadására alkalmas egységek ideális megoldást jelentenek az építési és üzemeltetési költségek optimalizálása szempontjából. Az idő múlásával azonban világossá vált, hogy ez a megközelítés nem bizonyult fenntarthatónak; a nagy idényszállók üzemeltetése és fenntartása komoly kihívások elé állította a tulajdonosokat. Ráadásul, ahogyan azt egyes idegenforgalmi szakemberek már a hatvanas években jelezték, a balatoni táj sajátos karaktere és az üdülőhelyek arculata inkább a kisebb, barátságosabb szállodák irányába mutatott. Ennek ellenére a nagy balatoni szállodák - még ha kisebb-nagyobb átalakításokkal is - a mai napig a régió ikonikus képviselőiként állnak előttünk, és már megszoktuk a látványukat.

Mikortól kezdhettek el üzemelni a magánszálláshelyek, más néven Zimmer Frei-ek, valamint a "maszek" szolgáltatások?

A magánszemélyek hivatalosan nem indíthattak üzleti tevékenységet, sem vendéglátóhelyet, sem szállást, mivel a szobakiadás, mint "nem munkával szerzett jövedelem," ellentétes volt a szocialista eszmékkel. Azonban hamar világossá vált, hogy az állam egyedül nem képes kielégíteni a turizmus hirtelen fellendülése által generált megnövekedett férőhely- és ellátási igényeket. Így a rendszer egyfajta tűrt kategóriát alakított ki, amely lehetővé tette a magánházakban történő nyaraltatást, és fokozatosan teret engedett a magánszektor fejlődésének a vendéglátás területén. Ennek következményeként panzió méretű családi házak létesültek a tó körül, és sorra nyíltak meg a magán üzemeltetésű lángos- és halsütők is. A magánerő integrálása a Balaton nyári üzemeltetésébe már a hatvanas években elkezdődött, de a folyamat a hetvenes évektől vált igazán szembetűnővé.

A keleti blokkon belül a Kádár-rendszer egyik sajátossága volt, hogy bár a hatalom elítélte a kapitalista üzletelést, valójában sok tekintetben, például a Balatonnál is meglehetősen üzletiesen gondolkodott.

Ekkoriban alakultak ki és váltak kultikus helyszínekké a máig népszerű csárdák, amelyek az állami vendéglátóipar részeként működtek. A nyári hónapokban elsősorban a nyugati turistákra fókuszáltak, míg a belföldi látogatók, akik közül sokan nehezen tudták megfizetni a prémium árakat, csak elvétve kaptak lehetőséget a kiszolgálásra. Számukra az alternatívák a helyi lángossütők, halsütödék és olcsó kifőzdék maradtak, ahol a sorban állás szinte elkerülhetetlen volt. A szocialista gazdaság, és így a turizmus szolgáltató szektora is, a hiánygazdaság sajátos tüneteivel küzdött. A Balaton környéke pedig a rövid nyári üdülőszezonra összpontosított, amikor a strandok és éttermek megteltek, míg a többi hónapban a tópart szinte álomba merült, mintha Csipkerózsika meséjéből lépett volna elő.

Mi történt a szőlészettel és borászattal, ami egykor oly fontos szerepet játszott? Az idők során, a hagyományos értékek mellett, új trendek és technológiák jelentek meg, amelyek átalakították ezt a régi mesterséget. A borászat már nem csupán a múlt öröksége, hanem egy dinamikusan fejlődő iparág lett, amely ötvözi a klasszikus tudást a modern innovációkkal. Az emberek ma már nemcsak a bor ízét keresik, hanem a mögötte rejlő történetet és a fenntartható termelési módszereket is. A szőlészet és borászat újraértelmeződése izgalmas kihívásokat és lehetőségeket hozott, amelyek a jövő borainak világát formálják.

Az északi parti tájnak a mediterrán bájt, a szinte olaszos hangulatot a római időkig visszanyúló szőlőművelési kultúra, a hegyoldalakban megbúvó kis falvak kölcsönözték. A kommunista hatalom azonban nem tradicionális agrárkultúrában, hanem szovjet mintájú termelőszövetkezetekben, nagy állami gazdaságokban gondolkodott és az ötvenes évektől mindent megtett annak érdekében, hogy elvegyék az emberek kedvét az egyéni gazdálkodástól, a szőlőműveléstől.

Bár a Balaton környéki táj sajátos domborzati jellemzői nem éppen a nagyüzemi gazdálkodás ideális feltételeit teremtették meg, a helyi viszonyok ellenére is megpróbálták végrehajtani az erőltetett átalakítást, amelyet a mezőgazdaság szocialista átszervezésének tituláltak.

Ennek következtében a korábban magánkézben lévő földek hosszú időre parlagon hevertek, míg végül megkezdődött az elhanyagolt, gazos területek újraosztása és beépítése. Noha a nagyüzemi művelésre alkalmatlannak minősített mezőgazdasági földek ismét magántulajdonba kerültek, a helyiek többsége már nem a gazdálkodást tűzte ki célul, hanem nyaralók és házak építésére vágyott. Az egykori szőlőültetvények beépítése, valamint a hagyományos táj átalakulása és lassú pusztulása továbbra is zajlik.

Összességében milyen tanulságokat és értékeket hordoz magában a könyvben elemzett időszak, és a Balatonnál élőként hogyan véleményezem, hogy milyen leckéket vonhatunk le a jövőre nézve az akkori hibákból?

Egyrészt a Kádár-korban keletkezett a tó körül ma is használatos infrastruktúra jelentős része: utak, parkolóhelyek, közművek, ezeket ma is használjuk. Másrészt az akkori építkezésekhez kapcsolódott egy olyan, a korabeli építész-urbanista szakma által képviselt eszmeiség, hogy a régiót összefüggő egységként kell kezelni, fejleszteni. Önmagában már ez is figyelemreméltó. Születtek szép nyaralók, de létesültek sajnos tájidegen épületek is nagy számban. Ez utóbbi káros következmény abból fakadt, hogy az üdülőterület egészének minőségét meghatározó értékek védelme a hatvanas-hetvenes évek fordulójától háttérbe szorult.

A Balaton térségének fejlesztése és beépítése egyre inkább ellenőrizhetetlenné és átgondolatlanná vált, és ez a tendencia sajnos a rendszer összeomlása után sem állt meg.

Mert ha a térséget üdülőterületnek tekintjük, egyáltalán nem mellékes kérdések, hogy a tó és környezete, a táj hol és mennyiben tud megmaradni pihenésre, kikapcsolódásra alkalmas vonzó vidéknek.