Sztehlo Gábor titokzatos gyerekköztársasága, amely a múlt homályába veszett, igazi kincs a helyi történetek között. E különleges közösség nem csupán barátságok szövevénye volt, hanem egy varázslatos világ, ahol a gyerekek álmaik valóra váltására mertek vá

Nonkonformista volt egy olyan időszakban, amikor a világ a legnagyobb kihívásokkal nézett szembe. Élete végéig gyötörte a késlekedés, amely miatt úgy érezte, több ezer életet menthetett volna meg. Mély benyomást tett rá a Magyarországon 1939-ben bemutatott "Fiúk városa" című amerikai film, és amikor a németek végleg eltűnni látszottak, elhatározta, hogy megvalósítja saját gyerekköztársaságát a megmentett gyermekekkel. 1945 és 1950 között - a gaudiopoliszi álma, amely a háborút követő zűrzavaros években számos gyermeknek adott otthont, amíg a kommunista rendszer el nem foglalta - valóra vált. Amikor a hatalom elűzte, nem adta fel harcát; a kitelepítettek sorsát segítette, majd 1961-ben Svájcba utazott, hogy meglátogassa a családját. De mire Sztehlo Gábor végre hazaérkezett volna hosszú várakozás után, egy szívroham elragadta őt az élettől.

A rendszerváltás idején bemutatkozó Szántó Erika, a tévés dramaturg, első játékfilmje a Gaudiopolis varázslatos világát idézi meg, amely Sztehlo Gábor életének és tevékenységének fontos részét képezi. A film a gyerekváros egykori lakóinak emlékeivel eleveníti fel az örömköztársaság szellemét. Érdekesség, hogy a filmhez kapcsolódóan már öt évvel korábban a Magyar Televízió egy nyílt felhívást tett közzé, amelyben a Gaudiopolis egykori lakóit várták egy kötetlen találkozóra. A gyerekköztársaság létrejötte óta közel negyven év telt el, és a közvélemény szinte teljesen elfeledkezett azokról az emberekről, akik a Gaudiopolisnak köszönhetően élték túl a nehéz időszakokat; sokuk szülei a háborúban vesztették életüket. Bár a legtöbb lakó zsidó gyermek volt, Sztehlo Gábort sosem érdekelte a gyerekek vallási hovatartozása. Ő egy különleges, önkormányzati jelleggel működő közösséget alakított ki, amely saját vezetőséggel és miniszterelnökkel rendelkezett. Érdemes megemlíteni, hogy a közéletből a kisebbeket és a nőket kizárták, így a rendszerben csak a fiúk vehettek részt.

A Farkastanya fiatal férfi lakói, akik a központ legidősebb fiú tagjai közé tartoztak, 12 és 18 év közöttiek voltak. Közben a kisebb fiúkat tömörítő Napraforgó és Fecskefészek, valamint a lányok egész csoportja, a Leányvár és a Viperafészek, teljesen kimaradt a köztársaság irányításából. Ennek ellenére a központ mindennapi feladataiba ők is aktívan bekapcsolódtak, hozzájárulva a közösségi élethez és a közös célok eléréséhez.

A helyi iskolákba való kijárás lehetősége mellett a diákok saját intézményt is működtettek, ahol különböző szakmákat, mint például asztalos, esztergályos és villanyszerelő, tanulhattak. De nem csupán a szakmai tudás megszerzése volt a céljuk: saját újságokat is készítettek, mint az A Mi Újságunk és a Magunk, emellett aktívan működtettek faliújságokat is. Bár úgy tűnhet, hogy könnyű dolguk volt, valójában számos későbbi neves író és művész került ki közülük. Ilyen volt például Orbán (Szauer) Ottó költő, Szilágyi János rádiós riporter, Molnár Ferenc unokái, Horváth Ádám, aki a Gaudiopolis kultuszminisztere lett, valamint Sárközi Mátyás, József Attila rokona. Ne feledkezzünk meg Makai Péterről, a későbbi elismert díszlettervezőről, és Andrási Andorról sem, aki sugárvédelmi fizikusként megalapította a Sztehlo Gábor Alapítványt. Legutóbb Rimaszombatban tett látogatása során idézte fel azokat az emlékeket, amelyek a fiatal éveit idézik.

A ma is tevékeny, az utóbbi években számos emlékiratot publikáló Andrási Andor mindössze 12 éves volt, amikor a központ falai közé került. Ekkor már tragikus események árnyékolták be életét: félzsidó édesapja a Don-kanyarnál vesztette életét, édesanyja pedig ekkorra már súlyosan beteg volt. A nehézségek közepette Andrási Andornak megnyugvást jelentett, hogy két kisebb testvérét a Gaudiopolisra bízhatta, ahol remélhette, hogy biztonságban és szeretetben nőhetnek fel.

"Nagyon jól éreztem magam a a Gaudiopolisban, a többiek még rendőrfőnök-helyettesnek is megválasztottak" - idézi vissza az egykori éveket a ma is naprakészen friss Andrási Andor, aki azt is elmondja beszélgetőtársának, Horváth Csabának, hogy alig hároméves öccse nem tudott beilleszkedni, így nővére hazavitte, míg ő rögtön a legnagyobbakhoz, a Farkastanyára került.

Itt élt Sztehlo Gábor feleségével és két gyermekével egy kis szobában, ahol mindennapjaikat osztották meg. Csak öt éve volt hátra, hogy megvalósítsa álmait, amelyeket Edward J. Flanagan atyának már 1939-ben, a nálunk bemutatott Fiúk városa (Bosy Town) című film által sikerült megvalósítania.

Tehát ő vált azzá a példaképpé, akit a filmvásznakon Spencer Tracy keltett életre. Talán még ő maga sem sejtette, hogy Flanagan atyához hasonlóan az ő története is inspirációt ad majd egy filmhez, amely a Gaudiopolis virágzó éveiben készült el. Ráadásul nem egy "gyermek" is feltűnik majd a történetben. Ez a film pedig nem más, mint a kassai Radványi Géza rendezésében készült Valahol Európában, amely Sztehlo Gábor és gyerekköztársasága szellemiségéből táplálkozik.

A Balázs Béla által megálmodott forgatókönyv egyértelműen Sztehlo Gábor valóságos élettörténetéből merít ihletet, miközben a Somlay Artúr által megformált Simon Péter, a zeneszerző, valójában magát Sztehlo Gábort képviseli. A cselekmény további középpontjában olyan fiatalok állnak, akik a háború végén hontalanként kóborolnak az utak mentén, élelem és új család után kutatva. E vándorlásuk során egy elhagyatott várromra bukkannak, amely bár látszólag üres, mégis rejteget egy titkos lakót: a falusiak által csak hóbortos bolondként emlegetett karmestert, Simon Pétert, aki a világ zajától távolodva húzódott meg a romok között.

A látszólagos világvégi csendbe hirtelen berobbanó gyerekek emlékeztetnek minket arra, hogy a világ problémái elől nem lehet elbújni, és cselekednünk kell. A várat a gyerekekre bízza, miközben ő maga eltávozik, mint ahogyan Ludas Matyi tette egykoron, hiszen a feladatai máshol is várják. A film készítői között számos felvidéki tehetség is megtalálható, például a kamerát kezelő Hegyi Barnabás és a film vágója, Máriássy Félix. Ő később rendezőként tér vissza a nehéz időkbe, amikor a Karinthy Ferenc regényéből készült Budapesti tavaszt filmesíti meg.

Sztehlo Gábor, az evangélikus lelkész, akinek filmes alteregója Simon Péter zeneszerző, jómódú családból származott. Sopronban végezte el középiskolai tanulmányait, majd itt tanult teológiát is, ahol 1932-ben lelkésszé szentelték. Egy évet Finnországban töltött tanulmányi úton, majd Hatvanban kezdte meg lelkészi pályafutását, ahol három év alatt nemcsak a gyülekezet lelkésze lett, hanem egy új templomot is épített az evangélikus közösség számára. Ezt követően Nagytarcsára került, ahol hét éven át szolgált. Közben 1938-ban, a finn mintát követve népfőiskolát alapított, amelynek célja a közösségi tudás fejlesztése volt. Jómódú családi háttere révén gazdag iparosokkal és más prominens személyiségekkel ápolt szoros kapcsolatokat, így szinte észrevétlenül sodródott a történelem viharaiba. 1939. szeptember elsején kitört a második világháború, és a zsidótörvények bevezetésével Magyarország egy új, sötét időszakba lépett, amelynek hatásait Sztehlo Gábor is kénytelen volt megélni.

Önéletírása alapján, amely a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában idén három éve megjelent „Háromszázhatvanöt nap - Emlékek a magyarországi zsidómentesről 1944-ben” című kötetben található, a szerző sajátos módon ismeri fel, hogy származásuk és világnézetük miatt Magyarországon milliók kerültek közvetlen életveszélybe, különösen a gyermekek, akik a legnagyobb kiszolgáltatottságban voltak. Ahogy a filmvászonra álmodott alteregója, ő is megérti, hogy a Teremtő által rábízott feladatok elől nem lehet elmenekülni. 1944 márciusától Raffay Sándor püspök megbízásából aktívan részt vett a zsidó gyermekek mentésében. Október 5-én megnyitották az első menedékhelyet Sztehlo Gábor nagybátyja, Haggenmacher Ottó villájában, és karácsonyig összesen 32 otthonban biztosította a gyermekek elhelyezését és ellátását a svájci Vöröskereszt segítségével. E tevékenységének eredményeként körülbelül ezerhatszáz gyermeket sikerült megmentenie, köztük Oláh György későbbi Nobel-díjas kémikust is. De nem csupán a gyerekek megmentésére szorítkozott; az otthonok munkatársai közül sokan szintén üldözöttek voltak, akik hamis iratokkal vészelték át a nyilas korszak szörnyűségeit. Ennek fényében nem meglepő, hogy a háború befejeztével is folytatta a gyerekmentő misszióját. A világégés véget ért, de a szenvedés továbbra is jelen volt, hiszen több százezer árva gyermek bolyongott az országutakon, akiknek a szülei a háború vagy a koncentrációs táborok során eltűntek vagy elpusztultak. Sztehlo Gábor mindent megpróbált, hogy összegyűjtse ezeket a gyermekeket, létrehozva a Gaudiopolis örömvárost. Ahogy a vészkorszak alatt, most is minden lehetséges kapcsolatát felhasználva igyekezett élhető körülményeket teremteni számukra, látszólag önigazgatást biztosítva nekik. A legnagyobbak, az ún. Farkastanya lakói megalapították a Gaudiopolis kormányát, amelynek első miniszterelnöke Keveházi László lett, miután az eredetileg kiszemelt Réti András lemondott a posztról. A kormány azonnal bemutatkozott Sztehlo Gábor köztársasági elnöknek, aki nem sokkal később figyelmeztette őket: "Ha öt percen belül nem alszik el az egész kormány, holnap érvénybe lép az önkényuralom." Ez a viszonylagos idilli állapot öt évig tartott. Sokan csupán egy-két évet töltöttek itt, míg mások, mint Andrási Andor, itt élték át a kamaszkort. A háború véget ért, de a háttérben már zajlott az újabb hidegháború, a kommunista államhatalom berendezkedése, amely végül a Gaudiopolis sorsát is megpecsételte, és az örömvárost államosították.

Sztehlo Gábort elzavarják. Segédlelkész lesz a budavári, kelenföldi, majd a kőbányai gyülekezetben, s oldalkocsis motorkerékpárjával járja a kitelepítetteket, s élelemmel segíti őket. Családja 1956-ban elhagyja az országot, de ő marad. Az evangélikus egyház keretén belül gyerekotthont szervezett fogyatékos gyerekeknek, valamint szeretetotthonokat támogat.

1961 tavaszán Svájc festői városában, Interlakenban látogatja meg családját. Azonban a látogatás során váratlanul infarktust szenved el, ami miatt orvosai tanácsát követve úgy dönt, hogy még egy ideig ott marad, és lelkészi munkáját a helyszínen folytatja. Mivel az útlevele lejárt, a hazautazás lehetősége elérhetetlenné válik számára, de a szívében élő vágy nem hagyja nyugodni: álma, hogy egyszer visszatérjen, és újra elkezdje a gyerekek megsegítésére irányuló tevékenységét, újabb otthonokat teremtve számukra, soha nem hagyja el.

De már csak a halála után térhetett haza. Alig két hónap választotta el attól a pillanattól, amikor végre svájci állampolgárságot nyert, és ismét magyar földre léphetett volna. 1974. május 28-án a postás egy levelet hozott számára Magyarországról, amelyet olvasva újra szívrohamot kapott – ezúttal már nem volt menekvés az élet elől. Így aztán csak hamvait hozhatták vissza a Farkasréti temetőbe. Élete során, 1972-ben elnyerte a Világ Igaza címet, és az azt megelőző évben Nobel-békedíjra is jelölték, de a díjat végül nem ő, hanem Willy Brandt, a német kancellár kapta meg.

A Magyar Televízió és Szántó Erika dokumentum- és játékfilmjei révén újra reflektorfénybe kerül Sztehlo Gábor, akit Huszti Péter kelt életre, míg feleségét Takács Katalin alakítja. E filmek hatására alapítványt hoznak létre az emlékére, iskolát neveznek el róla, és 2009-ben, születésének 100. évfordulóján a Deák téren szobrot állítanak neki. A szombathelyi Weöres Sándor Színházban Németh Gyöngyi rendezésében készült előadás is tiszteleg a hős előtt, Borbiró András főszereplésével. Tíz évvel később Nagytarcsán újabb szobrot avattak, és számos szociális intézmény, valamint iskola viseli már a nevét. Bár Sztehlo Gábor és más hasonlóan bátor egyének, mint Raoul Wallenberg, Giorgio Perlasca vagy a mi Urr Idánk, nem kerülnek a köztudat középpontjába, munkásságuk és hősiességük öröksége tovább él, és inspirálja a jövő generációit.

"Az én gondolataimban, bármennyire is csodálom Wallenberg hősiességét, Sztehlo Gábor számomra még kiemelkedőbb figura. Wallenberg védelmét a diplomáciai státusza biztosította, míg Sztehlóval szemben csak a saját bátorsága és önfeláldozása állt. Mindenét, amit felhalmozott, elveszítette; az otthona, majd a családja is eltűnt az életéből. Végül pedig mi is elvesztettük őt, személyes kapcsolataink révén. Azóta nem volt lehetőségünk találkozni vele" - emlékezett vissza szomorúan Horváth Ádám. Sztehlo Gábor pedig igazán megérdemelné, hogy a legnagyobb nemzeti hőseink között tartsuk számon.