Tenki Réka: Az utóbbi időszakban a szakma rendkívül megosztottá vált.

Tenki Réka, a Jászai Mari-díjas színésznő, a legújabb, az Alvarez asztala című sorozatunk harmadik részében osztotta meg gondolatait az államilag támogatott és független filmek közötti különbségekről. „Nem szeretném, ha az emberek a filmeket csupán a támogatás alapján ítélnék meg. Miért ne nézhetnénk egyszerűen azt, hogy egy alkotás jó vagy rossz?” – hangsúlyozta. Számára az alkotás lényege, hogy értékes filmeket hozzon létre, de nem hajlandó feladni az elveit a siker érdekében. Emellett a közösségi média hatásairól, a Futni mentem című film kiemelkedő népszerűségéről, és a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) modellváltásának idején érzett és gondolt élményeiről is kendőzetlenül beszélt.

Tenki Réka szerint a mai világban sokan névtelenül, arc nélkül osztják meg véleményüket, és bármilyen megnyilvánulásra azonnal reagálnak. „Bármit mondhatsz, könnyen támadások kereszttüzébe kerülhetsz, és szétszednek” – magyarázza, amikor rákérdezek, miért kérte tőlem, hogy a találkozónk előtt inkább kerüljük a közéleti vitákat és a magánéletünkkel kapcsolatos kérdéseket. „Ha mindent elmondanék a magánéletemről, akkor nem maradna semmi titkom” – teszi hozzá, ezzel is hangsúlyozva, mennyire fontos számára a személyes tér védelme.

A Jászai Mari-díjas színésznő reggeli edzése után, láthatóan feldobott hangulatban, energikusan érkezik a nagytarcsai kávézóba, egy csésze fekete helyett zöld teát kér, ami köztudottan hidratál, segíti az emésztést, miközben rengeteg antioxidánst is tartalmaz. Választásából hamar nyilvánvalóvá válik számomra, hogyha a színésznőn múlik, meglehetősen puritán, egyszerű és mégis nagyszerű brunchban lesz részünk, a prosecco szóba se jöhet, de a nagy dózisú koffeint is száműzzük a napból pár órára. Alkalmazkodom, klasszikus limonádét rendelek.

A közélet témáját talán érdemes elkerülni, mivel könnyen viták forrása lehet.

- Teljesen védtelen terület, fogalmam sincs róla, és senkinek sem hiszek!

- Senkiben sem bízik?

Nem vagyok biztos benne, hogy ki a helyes, ezért nehéz megítélni a helyzetet.

Bevallom, nem vagyok annyira elkötelezett a közéleti témák iránt; felesleges lenne elrontani a fenséges és tápláló reggelinket ilyenekkel. A magánéletek intim pillanatai sem vonzanak igazán, sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mitől lett a "Futni mentem" című film olyan óriási siker, amely minden rendszerváltás utáni rekordot megdöntött.

De mielőtt még erről kérdezhetném, ő baconos tükörtojást rendel a hobbit otthonokat idéző reggeliző pultjából, bölcsen, mellé - egészségére is gondolva - salátát is választ, én meg álmacsó módon beérem a zöldségmentes változattal, de a dupla szalonnás változatig már nem merészkedem. Vesszen a koleszterin!

Tenki Réka szerint nincs egzakt válasz arra, miért lett ennyire sikeres a Futni mentem, de úgy látja, hogy a produkció szereplőivel könnyedén azonosulhatnak a nézők, miközben remekül szórakozhatnak a vígjátékon.

Úgy véli, hogy a mozifilm népszerűségéhez hozzájárult a rendező, Herendi Gábor professzionalizmusa, valamint a színészek közötti kémia. A színésznő az egyik főszereplőt, Dorinát, a munkamániás jogászt alakítja a közönségfilmben, korábbi nyilatkozatai, interjúi alapján úgy tűnhet (nekem legalábbis így), hogy nem is áll tőle olyan távol a produkció legszigorúbb karaktere.

"Nem fogom elkerülni a kérdést. Nem vagyok karrierista, inkább maximalista. Mániás? Nem, inkább szabálykövető és precíz. Ha valamire vállalkozom, akkor azt a legapróbb részletekig kidolgozom. Ennek következtében viszont sok minden háttérbe szorul az életemben, amikor a munkáról van szó. Azóta, hogy családot alapítottam, próbálom megtalálni a munka és a magánélet közötti egyensúlyt. Lavírozok a kettő között, és ez rendkívül nehéz, mind a mai napig kísérletező fázisban vagyok. Igen, sok hasonlóság van a karakterem és az én személyiségem között, de az egyensúly megteremtése érdekében vannak olyan feladatok, amelyeket már nem tudok elvállalni. Két kisgyerekem van, ők a legfontosabbak számomra" - osztja meg Tenki Réka, akinek a zöld teája is mértani pontossággal gőzölög ebben a reménykeltő, dopamin- és szerotonin-feltöltő, késő téli napsütésben.

- Szereti a világot, amiben élünk?

A válaszom határozottan nem.

- Már előre sejtettem, hogy ez lesz a válasza.

Persze! Itt van egy egyedi megközelítés: - Miért kérdezed? Mert a kíváncsiság hajt minket, és minden kérdés egy új lehetőséget rejt magában, hogy mélyebben megértsük a világot. Az "miért" nem csupán egy szó; ez a felfedezés kapuja, amely a tudás és az érzelmek tengerébe vezet.

- A korábbi nyilatkozatai alapján. Például, amikor arról beszélt, hogy mit lát az Örkény Színházból kilépve. A Madách téren bulizó részeg fiatalok viselkedését ostorozta, drogosokról, a bűzről és a mocsokról beszélt. Mást is észrevehetne, amikor kilép a színház ajtaján. Nem?

- Amire utal, azt nem veszem észre Pesten. Nem tudom megszokni a nagyvárost, a rengeteg embert, az állatiasan felgyorsult világot. Ez nem az én közegem.

Tenki Réka úgy véli, hogy a mai világban nehéz észrevenni a napfényes pillanatokat, főleg ha az ember éppen akkor szembesül a nehézségekkel, amikor délután háromkor autóját levizsgálják, és bármilyen ellenérvet felhozva azonnal fenyegetéseket kap. A 4-6-os villamosra azóta nem mer felülni, amióta egy petárda robbant a lába előtt; inkább a metróvonalakat preferálja, vagy a gyaloglásra szavaz. A tömegközlekedést rendszeresen használók pedig csendben bólintanak, egyetértenek vele, miközben azon jár az eszük, hogy holnap ismét fel kell szállniuk, és közben túl nagyot kortyolnak a limonádéjukból.

A baconös tükörtojások megérkezésével egy sokkal ínycsiklandóbb téma felé fordítom a beszélgetést, elhagyva a Madách tér félmeztelenül rohangáló különc figuráit. Kedélyesen bruncholunk, ám a közösségi média árnyai folyamatosan árnyékolják be az ízletes, könnyed falatokat. Nem meglepő, hogy mennyire egyetértek a kérdésben; ha nem lenne elengedhetetlen a munkánkhoz, már rég eltűntünk volna a híres-neves platformok világából. Tenki Réka a gyermekeit féltve említi a közösségi média káros hatásait, és jól tudjuk, milyen romboló hatással lehet ez a fiatalok testképére. Miközben lehetőségeket nyit számunkra, paradox módon mégis elválaszt minket egymástól az emberek között.

Innen, a reggeli végeztével, nem is túl kacskaringós út vezet a kérdéshez, mennyire megosztott ma a színházi világ, hogyan érzi magát egy híres és közkedvelt színész a honi filmes szakmában, ma. Valóban felhúzták-e azokat a bizonyos falakat, amiről oly sokan beszélnek.

Nem szeretném, ha bármilyen módon sérülne a megítélésem az államilag támogatott és a független filmek összehasonlításával. Miért ne nézhetnénk egyszerűen csak azt, hogy egy film milyen minőségű? Az egyetlen vágyam, hogy igazán jó filmeket alkossak, de nem fogom feladni a saját elveimet ennek érdekében. Középen próbálok egyensúlyozni, miközben a filmes világ egyre inkább szélsőséges nézetekre bomlik az utóbbi időszakban.

- fogalmaz Tenki Réka, hozzátéve, hogy a jelenlegi helyzetben, anyagi szempontból nem látja biztosítottnak Magyarország egyik legnívósabb társulatának, az Örkény István Színháznak a jövőjét.

A debreceni gyökerekkel rendelkező színésznő a színházi világ színpadán nőtt fel, így rendkívül éleslátással figyeli a változásokat, amelyek e szférát érintik. Úgy tapasztalja, hogy régen a színházba járás valódi eseménynek és ünnepnek számított; a közönség mindig megadta a módját a látogatásnak. Ma azonban ez a hagyományos hozzáállás már nem jellemző. A színházak maguk is sok korábbi, megszokott szabályt felülírtak, és a nézők gyakran megszegik a színházi etikettet, hozzászólva az előadásokhoz, még akkor is, ha az nem illik a helyzethez. Ezzel a színészek és alkotók iránti tisztelet sérül, ami aggasztó jelenség a színházi közegben.

Szerinte nemcsak világunk, a szuperprodukciók, a millió vágással készülő filmek, hanem a teátrumi történések is felgyorsultak. Tenki Réka ellentart a rohanó világnak, tudatosan lassít, és amellett érvel beszélgetésünk egy pontján, hogy mennyire fontos lenne a művészeink anyagi megbecsültsége, a megfelelő bánásmód egy olyan pici, mégis hihetetlenül értékes filmes és színházi piacon, mint a magyar. Nem hagyhatjuk, hogy alkotóink az elfogadhatatlan bánásmód miatt elveszítsék a lelkesedésüket.

Valójában Ön egy konzervatív szemléletű ember.

Sajnos, nagyon.

- Miért sajnos? Úgy tűnik, nem kedveli a felgyorsult világot, a közösségi médiában zajló eseményeket és a folyamatosan változó színházi környezetet. Emiatt úgy vélem, hogy ön bizonyos szempontból konzervatív nézőpontot képvisel.

Egyszerűen képtelen vagyok lépést tartani ezzel a szédítő tempóval.

Hogyan élik meg az emberek a belső időt? Miben különbözik ez a külső időérzékeléstől?

- Nem sikerül rácsatlakoznom, pedig már többször is próbálkoztam. De a színpad az, ami igazán vonz, mert ott mindent el lehet engedni. A szabadság elérése érdekében sokat kell küzdeni. Úgy érzem, a színpadon határtalanul szabad és alkalmazkodóképes vagyok. Bízom benne, hogy ez a rugalmasság a mai napig velem maradt.

A szabadság témája mindig is foglalkoztatott. Az SZFE-n Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában sajátította el a színészmesterség fortélyait. Egyetemi éveit úgy idézi fel, mint életének egyik legszebb és legformálóbb időszakát, amikor a világ hirtelen szélesre tárta kapuit előtte.

"17 évesen felvételiztem, először jöttem fel Pestre, Zsótér-előadást néztem, akkor még egy szót se értettem belőle, annyi maradt meg, hogy valaki cigánykerekezett" - mondja, hozzátéve, hogy a szíve majdnem kiesett a helyéről a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásának, a hallgatók tiltakozásának idején. Személyes veszteségnek élte meg, arra gondolt, hogy nem tudja majd megmutatni az esetlegesen szintén a színészi pályát választó gyerekeinek azt az egyetemet, amelynek oly sok mindent köszönhet, a kollégiumot, ahol négy évig élt.

Az asztalunk már üres, és bár a múlt emlékei körülvesznek minket, a nosztalgia nem gyűrűzik bele a pillanatba. Ekkor arra kérdezek rá, maradt-e benne valami kellemetlen emlék. "Nem, csodás volt minden. Isten adja, hogy a mostani diákok is jó osztályokba kerüljenek" - feleli, miközben kilépünk az apró kávézó küszöbén, és a napsugarak melege átölel minket. A jövő ígérete lebeg a levegőben, tele szabadságvággyal és rugalmassággal, hiszen közeleg a tavasz.

A sorozat premier vendége Kemény István, a József Attila-díjas költő, akinek gondolatai mély nyomot hagynak az irodalom világában. A cikk teljes verzióját itt találja meg.

A sorozat második vendége nem más volt, mint Nagy Feró, Kossuth-díjas művész, akinek gondolatai és tapasztalatai mindig izgalmasak. A riport teljes szövegét itt találja!