Tim Mariann: A törpe című művében a szerző egy különleges világot mutat be, ahol a méret nem csupán a fizikai jellegzetességek kérdése, hanem mélyebb érzelmi és szociális rétegeket is rejt. A törpe, mint karakter, nem csupán a külsőségek miatt válik érdek

Már megint mi történt a körmeiddel?! - kiáltott fel anyám, miközben fájdalmasan szorította az arcom elé a kezemet. Igyekeztem kiszabadulni, és titokban eldugni a hátam mögé a tövig rágott körmeimet. Közben próbáltam védekezni: nem én voltam a hibás. De anyám, mint mindig, most is könyörtelenül faggatott.

- Nem hát! A törpék rágták éjjel tövig?

A vállamat vonogattam, és szaladtam öltözni, hogy siessek az iskolába.

Ez a jelenet rendszeresen megismétlődött nálunk. Teljesen tanácstalan voltam, hogyan kezeljem a helyzetet. Az állandó viták, amelyek az amúgy jónak tűnő kapcsolatunkat feszítették, egyre inkább elrontották a köztünk lévő harmóniát. Anyám mindent a saját nyakába akasztott. Úgy érezte, hogy mindenki ellene fordult, és ő lett a célpontja a világ gonoszságának. Mi pedig, szégyenkezve, lehajtott fejjel álltunk, mint a titkos összeesküvők, akik tudják, hogy mit tettek, de képtelenek bevallani.

Egyik reggel, mikor a húsvéti ünnepre készültünk, a levegő tele volt izgalommal. Napok óta lázasan dolgoztunk a ház körül, nővéreimmel együtt, anyánk irányítása alatt. Ő határozottan vezette a munkát, mintha csak egy szimfónia karmestere lenne, és mi mindannyian a dallamát követtük.

Amikor aznap beléptem a konyhába, a friss kávé illatára várva, meglepetésként egy üres asztal fogadott. Anyám ült ott, szokásával ellentétben, az arcát a tenyerébe temetve. A lépteim zajára felkapta a fejét, könnyek csillogtak a szemében, amelyek tele voltak fájdalmas vádakkal.

- Ezt kellett megélnem! - kezdte a dalát a megszokott dallamon, és özönlöttek rám a szavai, mint a megáradt folyó. A hangos kiabálásra fivéreim is megjelentek, kíváncsian figyelték az eseményeket, próbálva felfedezni, hova vezet ez a káosz. Anyám, szívében a kétségbeesés tüzével, felugrott az asztaltól, mint egy megőrült madár, és végigszáguldott a szobán, karjait az ég felé emelve, mintha onnan érkezett volna az átok, amit mindannyiunkon elviselni kényszerültünk.

Kora hajnal volt, a tavaszi nap első fénysugara még csak gyengén próbálkozott bejutni az ablakokon, miközben én bódultan álltam ott, anyám sietős lépéseitől szédülve. Az ablak előtt pörgő, táncoló fények hirtelen egy irányba mutattak, és akkor észrevettem, hova is terelődik a figyelmem. A díszes függönyök, melyek anyám és az ő édesanyja, valamint a nagyanya keze munkáját dicsérték, most megcsonkítva, szomorúan lógtak a hunyorgó ablakok előtt, akárcsak szárny nélkül maradt madarak. Nem csupán egy-egy darab, hanem mindegyik ilyen állapotban volt. Jó, ha az ablak felét takarták, de a szépségük már csak emlék maradt.

Óriási volt a patália napokon át. Apám elkerülte a ház tájékát is, csak hallani ne kelljen. Nem lett semmi az ünnepből. Míg végül apám a sarkára állt, és feljebb emelte a hangját anyáménál.

- Tudd meg, hogy itt téged senki nem akar bántani. Nem a gyerekek tették... hanem a törpék.

Attól a naptól fogva anyám mintha egy másik világba lépett volna. Még pár napig hallatszott a szipogása, de aztán szép lassan elfeledte a fájdalmat, ahogy a vágyódást is, ami az ablakok felé irányította a tekintetét. Ezt az életet kapta, mióta a sors keze férjhez adta őt a babonákkal átszőtt földünkre. Itt, ahol a mesék még mindig életben vannak, és az álmok valósággá válhatnak.

Nem csak nálunk, a szomszédban is volt baj. Bezerédiéknél egy nap a nagy asztal lábát kurtították meg. Mind a négyet felébe vágták. Akkora lett az asztal, hogy az ember térde megakadt benne. Csudájára járt az egész falu. Mindenki ámulattal bólogatott, és lehalkított hangon magyarázta: a törpék bosszúja.

Egyetlen bizalmasomat, Balázs öcsémet kérdeztem, mi az. Elmondta, amit elejtett szavakból tudott: régen ezt a vidéket rendre törpék lakták. Oda jártak dolgozni a táró belsejébe, drágakövet munkáltak ki onnét. Temérdek kincsük volt, amit ott, a hegy mögött dugdostak, ahol a bábabokra, vagy ahogy most hívják, a szivárvány véget ér. De a kapzsi ember megirigyelte a kincset tőlük. Összegyűltek, és kiebrudalták a törpéket még a környékről is. Elrabolták vagyonukat, elvették házaikat. Az életüket sem hagyták meg.

Sok idő telt el azóta. A bánya kiürült, a törpék nyomai is csak emlékekben élnek. A hajdani gazdagságnak nyoma sincs már, elillant, mint a köd. De a törpék, vagy talán csak a megmaradt leszármazottaik, időről időre visszatérnek. Kísértenek minket, vagy talán bosszúval telve keresik a régi dicsőségüket. Konok és türelmetlen népek, akik úgy érzik, még mindig velük van az idő. Fáradhatatlanul próbálnak visszanyerni mindent, ami egykor az övék volt, és megidézni a saját világuk varázsát. Ezért mindent megkurtítanak, legyen szó ruhák rojtos széléről, széklábakról, harangok köteléről, vagy akár a tanító pálcájáról is. Mesélik, hogy hajdanán a szavaink hosszabbak voltak, és álmaink egész éjszakákon át szárnyaltak, csak később lettek mindezek töredékesek és félbeszakadtak.

Sokat gondolkodtam öcsém szavain, míg végül én is kezdtem hinni, és ekképp magyarázni megannyi rejtélyes esetet. Érthetőbb lett a világ, tisztább a gondolkodás. Persze nem a kolbász felire értem, ami rendre eltűnt a törpék számlájára írva, vagy apám bérére, amit mindenki tudott, hogy a nagyobbik része a kocsmában maradt, bárhogy is szidta a törpéket.

Az éjjeli csend mélyén merengve gondolok arra a váratlan zajra, ami hirtelen megzavarja a nyugalmat. A sötét magányban egy ismeretlen suttogás hallatszik, amikor a hold fénye játszadozik a kút peremén, mintha egy misztikus átjárót nyitna a fekete víztükör mélysége felé. A törpék titokzatos gyűlését figyelem, ahogy a kút körül sorakoznak, és csendben engedik le a halottaikat, mintha az élet és a halál határvonalán egyensúlyoznának.

Nem csak én, mindenki hitte itt minálunk. Egyedül anyám utasította el őket. Haragja helyettük minket űzött. Hiába sopánkodtunk mi ártatlanul. Aztán mégis eltelt az élet. Apámat és Balázs öcsémet eltemettük. Nővéreim ki-ki messzi tájra szakadtak, nem élnek már, csak a gyerekeik, akik az ő szemüket viselik. Én maradtam itt csupán, őrizni az emléküket, és a kihűlt helyüket takarítani anyám konyhájában. Anyám töpörödött néne lett, arca akár a mazsola. A hangja sem volt a régi, és a hite, mikor kérdeztem őt, hol a gyógyszere, reszketett a feje, ahogy felemelte, hogy rám fordítsa erős tekintetét. Úgy felelt nyíltan: elvitte a törpe.

Egyre gyakrabban történt, hogy a kis szobában magában beszélgetett. Körülötte egyre több lett a lábaszegett bútor, a megkurtított konyharuha és az abrosz, amely az évek során megfakult. Apró termetéhez jól illette a kis sámli és az alacsony asztal, a kötényét pedig már nem taposta el, hiszen az is feleannyira volt hosszú. De az étel... az egyre inkább vágyott a figyelemre. Folyton azt mondta, hogy este tegyek ki neki többet. A reggeliként szolgáló tojásos rántotta iránti igénye is felerősödött; korábban sosem evett ilyesmit, most viszont már két tojásból kérte a finomságot. Engem pedig mindig elküldött: „Nem kell semmi, menj csak, boldogulok én magam.” Gyakran pirult, és szavak nélkül, mély gondolatokba merülve hallgatott.

Gyanús lett nekem a dolog. Hogy a végére járjak, egy este titokban megfigyeltem, kivel osztja meg az estéjét. Lopakodva közelítettem, hogy ne vegyen észre. A látvány, ami fogadott, megdöbbentett: anyám békésen kötögetett a székében, mellette pedig a kis, szőrös törpe ült a sámlin, lábait lóbálva. Első pillantásra az ördög jutott eszembe, és reflexből rákiáltottam, mire ő ijedtében hanyatt esett. Ott küzdött a földön, mint egy bogár, próbálva talpra állni. Döbbenten figyeltem, ahogy anyám segít neki, és a kis gyűrött lény, miután visszanyerte egyensúlyát, dölyfösen tette vissza a helyére magát. Szótlanul ült, tekintetét a semmibe meresztve, mintha nem is lettünk volna ott. Nem hallottam tőle egy szót sem, vagy talán nem akart minket megtisztelni a beszéddel. Anyám viszont megértően figyelte őt, a kis lény pedig láthatóan egyetértett vele, miközben mindketten a csendes, titokzatos pillanatot osztották meg.

Ezután mindig ott lebegett, ahol édesanyám is tartózkodott. Olyan hűséggel vigyázott rá, mint egy odaadó kutya, és nyilvánvalóan anyám is megbékélt ezzel a helyzettel.

Soha nem beszéltem erről senkinek, de a falu olyan, mint egy kíváncsi fül, mindig mindent hall. Az információk gyorsan terjednek, és hamarosan már nem is titok, csupán egy újabb szenzáció. Az emberek hozzászoktak ehhez, akárcsak a hiányzó ajtókkal rendelkező bútorok látványához. Néha megjelent egy-egy felháborodott áldozat, mint egy kis törpe, hogy kiereszthesse dühét, legyen az egy figyelemfelkeltő ökölrázás vagy egy jól megfogalmazott megjegyzés, ami a néma falak között visszhangzott.

Mikor anyám ágynak esett, könyörgőre fogta: tartsam meg a házat, soha el ne adjam, mert benne a törpe, és ez az ő otthona. No persze, dühösködtem, még mit nem, hogy a törpe! Aztán, hogy anyámat elsirattam, mégsem adtam túl a házon.

Eleinte csak rendet rakni jöttem, a régi ruhától megválni, tenni-venni az udvaron. A törpe ott volt, ugyanúgy. Nézett a semmibe. Szeme alatt talán eggyel több gyűrődés látszott. Egész léte nem tágított, úgy volt odatéve, mint aki örök időre foglalt helyet. Ha őszintén magamba nézek, jólesett a jelenléte. Hitegettem talán magam, hogy anyám lenne ott, és vigasztalta a hiányt.

Egyre több időt töltöttem itt. Úgy esett, hogy amikor az unokám megnősült, az én házamba költöztek be, én meg jöttem ide, anyám egykori házába, gyermekkorom csodás helyszínére.

A törpe itt van, akárha én laknék az ő házában. Nincsenek régi meglepetések, bosszúság, megviccelések. Nézése a régi, de a hallgatása enyhébb irányomba. Azért, mert csatát nyert, tudom. Visszanyerte az embertől régi otthonát, és most már békésen vár csupán. Várja, hogy mind kihaljunk innét, és ő évszázados nézésével megérje, hogy újra a törpe lesz itt az úr.