Verseny a nép szívéért: A kultúra és az identitás harca A nép lelkének megnyeréséért folytatott küzdelem nem csupán a politikai hatalomért zajlik, hanem a kultúra, a hagyományok és az identitás megőrzéséért is. Ebben a versenyben mindenki igyekszik saját
A demokrácia egyik alapvető pillére a választás szabadsága. Amióta a pártállami struktúrák nagyrészt eltűntek, és Kelet-Európa a demokratikus átalakulás rögös ösvényét tapossa, a választások Magyarországon egyre inkább a pártok közötti heves rivalizálás színterévé váltak. Ezek a politikai összecsapások gyakran elérik a személyeskedés határait, és az üzengetések folyamatosan fokozódnak. Aztán megérkezett az első kétharmad, amely nemcsak hogy megállította az idő kerekét, hanem lassan visszafelé is kezdett forogni. De a történelem furcsa iróniája úgy alakította a helyzetet, hogy talán mégis létezik kiút az egypárti uralom szorításából.
Orbán Viktor tusnádfürdői monológja lassan másfél évtizede formálja a NER pályaívét, útmutatást adva arról, merre érdemes haladni, milyen ideológiai irányvonalakat érdemes követni, és kísérletet tesz a jövő előrejelzésére – bár az eredmények gyakran felemásak. Idén azonban egy váratlanul gazdag ideológiai frissítést kaptunk, amelyre senki sem számított. Míg Orbán Tusványoson a nemzet lelkének igényeit igyekezett megfejteni, Magyar Péter – ügyesen, a vezér szavait követően, de már távolabb Székesfehérváron – összehívta a Tisza Párt híveit egy színvonalas seregszemlére.
Bátran állíthatjuk, hogy a jelenlegi politikai táj hazánkban kétpólusúvá vált – technikailag hárompólusúvá, hiszen a rendszer harmadik szereplője az "ellenzék".
Meghallgatva mindkét beszédet, hosszan emésztgettem az egymásnak is, a "híveknek" is, de a köznek is üzengető beszédeket. Orbán Viktor gyakran energikus és utat mutató, bölcselkedő, prófétaszindrómától nehézkes gondolati füzére most is nagy ívű kört írt le a félelem dimenziójából a törvényszerű megállapításig, hogy ő és csak is az ő személye garantálja a magyar nemzet fennmaradását. A kötelező külpolitikai és történelmi csúsztatásokkal és féligazságokkal teletűzdelt monológ bármilyen nagy ívű is volt, nem volt képes elrugaszkodni a ténytől, hogy a 2026-os választás rég nem látott kihívás elé állítja a Fideszt.
Magyar Péter ellenben egy érezhetően más hangulatú, ember- és választóközelibb beszéddel próbált részben reagálni a kormányfő gondolataira, részben pedig felvázolni a Tisza politikai horizontját. A kellő érzelmi töltettel felfújt beszéd mintegy számonkérésként sorolta fel a jelen kormány minden hibáját és minden probléma mellé rögtön oda is szúrta a Tisza válaszait a kihívásokra.
A külpolitikai tájékozódás Orbán Viktor és Magyarország esetében is érzékelhető volt, hiszen a migrációs kérdések, a jogállamiság állapota és a "Brüsszelben ragadt" vagyon hazahozatala terén is felfedezhetők párhuzamok. A magyar perspektíva alapján egyre világosabbá válik, hogy a kormányzat fokozatosan felméri a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) keretein belül zajló erőtérépítés társadalmi hatásait, amely a különböző társadalmi csoportokat célozza meg. Bár a kormánymédia a megszokott fekete-fehér narratívákra támaszkodik, a diskurzus nem tér el radikálisan a keresztény konzervatív értékrendtől, és bár nem mindig hangsúlyosan, de időről időre visszatér ezekhez az alapokhoz.
Orbán Viktor idén is a félelem és rettegés eszközét használta, Magyar Péter ellenben képes volt elrugaszkodni, de fél lábbal a földön maradni, és bár mondandóját az ígéretek jellemezték, valahogy emberközelibb üzenetet volt képes megfogalmazni.
