Október 23-tól a világ figyelme a középpontba kerül | Demokrata

A történelem során soha nem tapasztaltunk olyan fokú nemzetközi érdeklődést, mint 1956-ban. A The New York Times megállapítása szerint "a kis októberi forradalom globális politikai hatása páratlan", hiszen rávilágított arra, hogy a desztálinizációval kapcsolatos remények csupán illúziók voltak. Az a hit, hogy Hruscsov és társai alatt a szocializmus egy emberibb arcot ölt, végleg szertefoszlott '56 őszén. A londoni The Times szerint Hruscsovék "Sztálinabbak voltak Sztálinnál". Bár a szovjet vezér öröksége nem éppen dicső, vitáját Titóval nem úgy oldotta meg, hogy tankokkal vonult volna be Belgrádba.

Az "imperialisták láncos kutyáját" száműzte a Kominformból, és gazdasági bojkottot hirdetett, de ennél messzebb nem lépett. Ezzel szemben Hruscsovék a kelet-berlini felkelést, a poznańi munkáslázadást, majd a mi forradalmunkat is brutálisan elnyomták.

- A szabad világban mindenhol jól fogadták a magyar forradalmat?

Kevés olyan történelmi esemény van, amelynek megítélése ennyire egyértelmű lenne. A legtöbb esetben a "ki lőtt először?" kérdése körüli viták eluralják a diskurzust. Ám a mi forradalmunk esetében a jó és a rossz harca világosan megjelenik. A magyar Dávid bátran szembeszállt a szovjet Góliáttal, és ez az összecsapás nemcsak hazánkban, hanem a világ más tájain is rezonálni kezdett. Az amerikai függetlenségi háború idején harcoló patrióták éppúgy azonosulni tudtak velünk, mint ahogyan India, amely 1948-ban nyert függetlenséget a brit gyarmati hatalomtól. Nixon, aki alelnökként figyelte az eseményeket, '56-ot a "kommunizmus nemzetközi bukásának kezdeteként" értékelte. A szovjet hatalom megrendült: Moszkva kénytelen volt lazábban kezelni a kelet-európai szatellitállamokat, míg Kádár a rákosizmust gulyáskommunizmussá alakította. A nyugat-európai szocialista pártokban csalódott emberek sokasága lépett ki, miután szembesültek a moszkvai elvárásokkal.

A Szabad Európa Rádiót napjainkban is gyakran éri az a vád, hogy a forradalmi mozgalmakat tévesen tájékoztatta arról, hogy az amerikai támogatás hamarosan megérkezik. De honnan származik ez a félrevezető információ?

Az Egyesült Államok külpolitikája a hidegháború idején kettős arculatot öltött. Miközben a Szovjetunióval való reálpolitikai viszonyra fókuszált, egy ideológiai harcot is indított a Szabad Európa Rádió révén. Ezzel a lépéssel a kelet-európai szatellitállamok „békés önfelszabadítását” kívánta elősegíteni, elkerülve a fegyveres konfliktusokat, és inkább a belső destabilizálásra helyezve a hangsúlyt. A Szabad Európa öt éves, erőteljes propagandája nélkül valószínűleg nem alakult volna ki olyan feszültség a magyar helyzetben 1956 októberére. A rádió jelentős szerepet játszott a társadalom tájékoztatásában; nélküle sokkal később értesültünk volna Hruscsov Sztálinról szóló, trónfosztó beszédéről is az SZKP XX. kongresszusán. Ugyanakkor elmondható, hogy a Szabad Európa Rádiót súlyos felelősség terheli az álhírek terjesztéséért is. Még november 4-én este is arra ösztönözte a budapesti fiatalokat, hogy ragaszkodjanak a fegyverekhez, mivel az Egyesült Államok akkor nem lenne képes más választásra, mint fegyveres beavatkozásra.

- Ez eléggé "erős" álhír, hiszen két atomhatalomról volt szó.

Fontos megjegyezni, hogy a SZER által használt megfogalmazások nem saját forrásból származnak, hanem a brit The Observer cikkéből kerültek átvételre. Mind az Egyesült Államok, mind Nyugat-Németország alaposan megvizsgálta a rádió szerepvállalását az '56-os események kapcsán, ami következményekkel járt, és több vezető pozíciót is megkérdőjeleztek. Eisenhower kifejezte, hogy az Egyesült Államok sohasem ösztönözte a kelet-európai országokat arra, hogy fegyvert fogjanak egy nukleáris nagyhatalom ellen. Az álhírek gyakran nem szándékosak, hanem inkább az információk hiányából vagy érzelmi motivációkból erednek. Például október 29-én a neves The Times arról tudósított, hogy "a magyar forradalom győzött". Az ebben az időszakban tapasztalható eufória is hozzájárult ahhoz, hogy az itthon tartózkodó 150 külföldi újságíró közül sokan október 30-án már tovább utaztak Egyiptomba, az aktuális konfliktus színhelyére.

- A győztes ügyről való tudósítás már unalmasnak tűnt?

A közhiedelemmel ellentétben az Egyesült Államok meglehetősen gyorsan hátralépett Magyarország ügyétől. Kissinger szavaival élve: "A magyar forradalom már a kitörése előtt megbukott Washingtonban." Az elnöki nemzetbiztonsági tanács már október 25-én úgy határozott, hogy nem nyújt fegyveres támogatást számunkra. Ezzel szemben a Szuezi-csatorna óriási jelentőséggel bírt. Ez volt az Európába irányuló olajforgalom kétharmadának fő útvonala, a harmadik világ felé vezető kapu, és itt zárult le végleg a francia és brit gyarmati birodalmak története. Miközben izraeli erők a Sínai-félszigeten át Szuez irányába vonultak, itthon, a Köztársaság téren tragikus esemény zajlott: 14 lövést kapott és életét vesztette az első és egyetlen külföldi újságíró, Jean-Pierre Pedrazzini, a Paris Match fotósa. November 4-e után mindössze egy tucat nyugati újságíró maradt hazánkban, míg Nagy Imre arcképe egyre nagyobb elismerést kapott a nyugati médiában.

Miért volt olyan negatív?

A Nyugat óvatosan szemmel kísérte a történéseket, hiszen a fiatal Komintern agráros, aki a szovjet emigrációja alatt az NKVD informátora volt, nem más, mint Rákosi belügyminisztere és a padlássöprögető miniszter. Ráadásul Sztálin halála után is lelkesen dicsérte a szovjet vezetőt. Az első kormánya sokak számára ígéretesnek tűnt, de a Nyugat tartózkodó maradt, hiszen egy tapasztalt kommunista állt a vezetés élén, egészen addig, míg nyíltan ki nem állt a forradalom mellett. A Szabad Európa Rádió még október 29-én is azt terjesztette, hogy Nagy Imre csupán egy „moszkovita kesztyűbáb”, aki egyedül felelős az orosz csapatok behívásáért és a statárium kihirdetéséért. Valójában az előbbi Gerő, míg az utóbbi Hegedűs nevéhez köthető, de az álhírek terjedésének semmi sem szabott határt az események hevében.

A nyugati média ezen kedvező hagyománya a mai napig él és virul.

A Magyarországot körülvevő álhírek tengerében ma is könnyedén el lehet merülni. Hány alkalommal találkoztunk már a "megbízható" nyugati sajtóban azzal a megállapítással, hogy diktatúrában élünk, a gazdaságunk a csőd szélén egyensúlyoz, és hogy kormányunk antiszemita, valamint oroszpárti? Az elmúlt évek során ezek a jelzők mintha csak egy megszokott narratíva részévé váltak volna.

Mi áll ennek a háttérében? Miért voltak a magyarok folyamatosan a Nyugat közelében, mintha mindig annak árnyékában éltek volna?

Egy távoli, különös kis ország vagyunk, sajátos nyelvvel és egyedi gondolkodásmóddal. A magyar társadalom- és politikatörténet bonyolult íve előtt sokan meghökkenve állnak, ahogy mi is nehezen dekódoljuk a kirgiz politikai tájat. Sajtónk gyakran a hatalmi érdekek és politikai befolyások játékszere. Már a középkorban is ingadozott a rólunk alkotott kép attól függően, hogy mennyire bizonyultunk hasznosnak Európa számára. A kalandozó magyarokat pogány "barbároknak" bélyegezték, ám a kereszténység védelmezőivé váltunk, amikor a nyugati udvarokat védtük a keleti invázióktól. A protestantizmus elterjedésével, és a török hódoltság idején Thököly és Bethlen újra pogányként jelentek meg a nyugati elit szalonjaiban. Az osztrákokkal való kiegyezés nyomán ismét a Nyugat szövetségesei lettünk, de a poroszbarát politikánk és a hármas szövetségi tagságunk miatt újra a vörös posztó szerepébe kényszerültünk az antant szemében. Tengelyhatalomként, majd szovjet szatellitként a brit és francia világban nem számíthattunk sok jó szóra.

Még a beszélgetésünk kezdetén utalt arra, hogy a Magyarországról szóló sajtótörténetben rejlik egy izgalmas csavar. Mi lehet ez a meglepő fordulat?

Az elmúlt másfél évszázad során a legfigyelemreméltóbb sajtóvisszhang a késő Kádár-korszakra tehető, amikor Kádár Jánost, a "budapesti mészárost", a nyugati újságírók a múltja feletti bűnbánó, liberális diktátorként igyekeztek bemutatni. Reagan 1986-ban megjegyezte, hogy "szinte nincs olyan téma, amiben ne értenénk egyet Kádárral", míg a The Guardian 1987-es cikkében az állt, hogy "ha Magyarországon demokratikus választásokat tartanának, Kádár János könnyedén győzne". Így alakult át a nyugati médiában a forradalom árulójának híréből a "legfelvilágosultabb kelet-európai diktátor" imázsa.

- Tehát a Nyugatnak Kádár kellett, még akkor is?

- Vagy egy Kádár 2.0. Az Öreg egy stabil rendszert működtett, a Reagan-Gorbacsov-kapcsolatok erősödésével a Nyugat nem valamely ismeretlen bázisdemokratikus ellenzéket akart hatalmon látni idehaza. Az amerikaiak egészen '89 novemberéig, a berlini fal leomlásáig egy reformkommunistát kerestek a Nyers Rezső-Grósz Károly-féle vonalon.

- Hadd legyek az ördög ügyvédje, vagyis Kádár hangja: vajon jó-e, hogy egy ilyen jelentős ország, mint Magyarország, folyamatosan reflektorfényben tündököl? Szlovákia, Csehország vagy Ausztria jóval ritkábban kerül a címlapokra, mint mi.

- Magyarország egy sor kérdésben - migráció, családpolitika, woke, orosz-ukrán háború, Ukrajna gyorsított EU-tagsága, szupranacionalitás kontra nemzetállamok uniója - a jelenlegi európai fősodortól eltérő különutas, szuverenista politikát csinál. A nemzetközi hírek zömét négy nagy, baloldali értékrendű hírügynökség, köztük az Associated Press gyártja és terjeszti a világban. A hazánkról szóló cikkek nagy része azért is kritikus, mert - konzervatív hírügynökség hiányában - a jobboldali portálok is az AP híreit veszik át. A külföldi magyar sajtónk nagy részét az egykor a 444.hu-nak dolgozó AP-tudósító, Justin Spike írja. Az AP nemcsak értékelvűségét tekintve ellenséges a magyar kormánnyal, hanem még a terminológiája is minden ízében tagadja azt, amit hazánk képvisel. Egy AP-s újságíró nem írhatja le például azt a szót, hogy illegális migráns, helyette a menekült szót kell használnia. Innen indulunk, és innen nézve szinte megnyerhetetlen a mérkőzés, de ezen ne csodálkozzunk, hiszen az elmúlt másfél évszázadban többnyire negatív volt a sajtónk. Csak azért nem szabad a külpolitikánkon változtatni, hogy kapjunk néhány vállveregetést néhány progresszív nyugati újságírótól. A jó külpolitika szükségszerűen megosztó.

A fordulat mikor következett be?

- Amint szembekerült az antant és a hármas szövetség, az előbbi immár az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésében volt érdekelt. Első számú felelőssé tették Tisza Istvánt az első világháborúért, mert kellett egy bűnbak. Azóta '56-ot, a késő Kádár-korszakot, '89-et és az ezredfordulót leszámítva megy a leckéztetés. Tévedés azonban, hogy az elmúlt években a legrosszabb a nyugati sajtónk, polarizáltnak hívnám inkább. A magyar miniszterelnököt vagy szeretik, vagy gyűlölik, figyelmen kívül nem hagyható. Könyvünk bemutatja, hogy a legméltatlanabb nyugati megítélésünk a 2006-os őszödi beszéd kiszivárgását és az MTV-székház ostromát követően volt. Ekkortájt nemcsak a konzervatív, hanem az olyan liberális lapok is, mint a The Wall Street Journal vagy a The Washington Post, szalagcímeket ontottak arról, hogy "Európa beteg embere vezeti Magyarországot", "egy politikai hazug áll Magyarország élén, aki képtelen a lemondásra", és így tovább. Ilyeneket magyar kormányfőről soha korábban és azóta sem olvashattunk a nagy nyugati lapokban.

Az alapvető kérdés az, hogy szükségünk van-e a nyugati sajtó elismerésére és támogatására, mint intézményre.

A kérdés csupán az, hogy mely nézőpont érvényesül. A befogadó ország politikai légköre határozza meg, milyen képet mutat rólunk a világ. Ha például egy amerikai jobboldali médiumot olvasunk, Magyarországot pozitív példaként említik a migráció, a családpolitika, az adózás vagy éppen a békepolitika terén. Ezzel szemben, ha a CNN-t nézzük, könnyen fasiszta jelzőkkel illetnek minket. Tehát nem az a lényeg, hogy a nyugati sajtó megítélése egységesen kedvező-e, hanem hogy mely források támogatják az általunk képviselt értékeket. Egy olyan nemzet, amely a saját érdekeit kívánja érvényesíteni, nem engedheti meg magának, hogy a külső elvárások határozzák meg a céljait. A politika kell, hogy az elsődleges szempont legyen, a nemzetközi sajtó pedig csupán másodlagos szerepet tölthet be.

- Donald Trump sokszor hivatkozik Magyarországra vagy Orbán Viktorra. Pozitívabb lettek az amerikai magyar hírek a győzelme óta?

- Cégünk, a TranzPress egy sor közintézménynek figyeli valós időben a globális tradicionális és közösségi médiát az általunk fejlesztett monitoring- és elemző informatikai platform segítségével. Mesterséges intelligenciával működő metrikáink feketén-fehéren jelzik, hogy az elmúlt négy évben folyamatosan javult a megítélésünk az USA-ban. Trump után levegőhöz jutottak az olyan patrióta orgánumok, amelyek korábban tiltottak vagy alulfinanszírozottak voltak, és ezekben a magyar politikai megoldások végre nem far-right, hanem akár példaértékű minőségben is meg tudnak jelenni.

Mi a véleménye arról, hogy a Facebookon véget értek a politikai hirdetések közzétételének lehetőségei?

- A big tech cégek leuralják és manipulálják a közvéleményt. Az Európai Bizottság beszállt a ringbe, az USA viszont dereguálna. Mivel ma már a szociális média terében dúlnak a politikai küzdelmek, a valóságban jelentéktelen hordószónokok is tudnak egyik napról a másikra oroszlánnak látszani. Az állam feladata szabályozni a piacot, ha az megfelelő önszabályozásra képtelen. Attól, hogy a pártok a digitális térben csapnak össze, továbbra is kell hogy legyen valós szervezetük, tagságuk és jelöltjeik. Nem kívánom, hogy Európában eluralkodjon a Călin Georgescu- vagy a Magyar Péter-féle jelenség.

- Ami a nyugati sajtót illeti, lát egyfajta folytonosságot vagy mintázatot a Magyarországgal szembeni kritikákban?

- Párhuzamos történelmi kontinuitás zajlik Magyarországon. Internacionalista és nemzeti szuverenista erők csapnak össze újra meg újra. Az internacionalisták szeretik nemzetközi vád alá helyezni a hazai politikai törekvéseket, és külföldi forrásból, sajtóval és katonákkal megdöntögetni a nemzeti kormányokat úgy, hogy közben haladó, európai, demokratikus elvekre mutogatnak. A magyar baloldal ha gyenge, akkor rendre a nyugati sajtóhoz szalad. A század elején Jászi Oszkár választójogi és nemzetiségi politikai érvekkel támadta cikkeivel Bécsből és Párizsból az "autokratikus", "latifundiális" és "oligarchikus" Tisza-kormányt. A két háború között Károlyi Mihály, Hatvany Lajos, a Horthy-ellenes Liga és a vörös emigráció ekézte az "ellenzéki sajtót elnyomó" Bethlen-kormányt "demokratikus mázzal bevont autokráciája" és "vasöklű közigazgatása" miatt. Károlyi már 1925-ben megírta a The New York Timesban, hogy a Horthy-rezsimnek már csak hetei vannak hátra. A kilencvenes évek elején Weyer Béla, a HVG berlini tudósítója írt a "múltba révedező", Horthy-restaurátor" Antall-kormányról a Süddeutsche Zeitung hasábjain, nevét nem vállalva. Ma is külföldről szerveződik az ellenzék. A Weyer-effektus ismétlődik, csak a szereplők cserélődnek.